Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Presztízs Sport Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Presztízs Sport Magazint! Keresse az újságárusoknál a Presztízs Sport Magazint!
Online újság Újság

Bezárás

Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Presztízs Style Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Presztízs Style Magazint! Keresse az újságárusoknál a Presztízs Style Magazint!
Online újság Újság

Jöjjön el a Te országod! 6/3

Szubjektív emlékképek Varga Zoltánról
Koltay Gábor
|
archív
|
2014.04.29.
|
1985 novemberében Varga Zoli, a ’68-as olimpiai disszidens, az akkori rendszert feltétel nélkül kiszolgáló, szervilis magyar sajtó által megvetett, ámbár a futballszurkolók százezreinek szívében mindvégig szeretve tisztelt egykori tékozló fiú, a múlt eseményeinek felidézése és egyidejűleg a Szép volt fiúk… című filmem forgatásának drámai fejleményei által felzaklatott érzelmi állapotban ingolstadti lakásán a kamera előtt elsírta magát.

 

[token global site-name]

Hazatérve Budapestről levelet írtam neki: „Zoli, az embernek néha muszáj sírnia! Vallom, hogy nem minden helyzetben férfiatlan dolog a sírás. 1954-ben Puskás Öcsi is sírt Bernben az elveszített világbajnoki döntő után, és kicsordult a könnye 1981-ben is, amikor ’56 után először visszatért a Népstadion gyepszőnyegére. Kérdéseimre az igazi válaszodat ez az érzelmi kitárulkozás adta meg.”
Varga Zoli emlékének felidézésekor mindenképpen válaszolnunk kell a kérdésre: miért hagyta ott a válogatott csapatot pályafutása csúcspontján ’68-ban, éppen az olimpián, ráadásul a játékok megkezdése előtt? Mindenfajta okoskodó magyarázat helyett őt idézem a filmből:

„A Ferencváros engem is boldoggá tett, én is és a többi játékos is szerette az FTC-t. Sajnos azonban voltak olyan körülmények, amelyek végső soron csökkentették ezt a szeretetet, valahogy az ember egyre többször megbántva érezte magát. Olyan vezetőink voltak, akiknek tökéletesen mindegy volt, hogy a Ferencvárosnál éppen mi van. A Fradiban mindig is voltak olyan játékosok, akiknek nagyobb szavuk volt, ilyen volt Dalnoki, vagy Mátrai Sanyi. Sanyit én olyan embernek tartottam, akinek a mondandója mögött mindig volt valami fontos, lényeges. Amikor valamilyen igazságtalanság történt, körülbelül akkor akartam én is protestálni, amikor ő. Később aztán, amikor már válogatott lettem, és különösen a legutolsó években, már sokszor fel kellett állnom és szólnom kellett mások helyett is. Többek között azért is mentem el, mert már túl sokat kellett volna fölállni, és azt nem akartam. A ferencvárosi vezetők és a játékosok között akkor már nagy volt a széthúzás, nem volt szeretet. Csak veszekedés és utálkozás. Mindig azok húzták ki elsőként a mellüket, akik nem érdemelték meg, azok a játékosok lettek elismerve, akik lazsáltak és álldogáltak a pályán, én meg futottam nekik a kilométert… akkor azt kérdeztem egy idő után: megéri ez?
Mindig bántott, amikor azt éreztették, hogy Zoli, neked Alberttel azért volt konfliktusod, mert a helyére akartál kerülni, te is Császár akartál lenni. Talán ezért nem érzem a mai napig sem azt, hogy én mekkora sztár voltam, mert ez az igényem sohasem volt meg. Lehet, hogy ez volt a baj, mert ha nekem ez az igényem meglett volna, bizonyosan otthon maradok. Ha előre tervezve arra gondoltam volna, hogy most nem mehetek el, mert hetvenötszörös válogatott leszek és csapatkapitány, akkor én Albert lettem volna. Nem Vargának hívnának, hanem Albertnek. Én sohasem terveztem el előre az életemet.
Érzékenyebb ember vagyok az átlagnál, nincs olyan vastag bőr a pofámon, mint másoknak… akik jobban fel tudják dolgozni a konfliktusokat. A környezetem tudta a problémáimat, látta a viselkedésemet, de azok az emberek, akik segíthettek volna, nem törődtek ezzel. A lelépésem előtt másfél évvel nagyon komolyan gondolkoztam azon, hogy abbahagyom a futballt, mert nem bírtam már tovább. Nem volt sok lehetőségem. Emlékszem, hogy válogatott játékostársakat, Solymosi Pixit, Sipos Ferit kértem, hogy segítsenek esetleg a Dózsához, vagy egy másik csapathoz átigazolni. Választanom kellett, hogy vagy abbahagyom a futballt, vagy elmegyek a Fraditól. Én szerettem annyira a focit, hogy nem akartam abbahagyni. Nem lehetett sokáig gondolkodni, úgy éreztem, hogy az olimpia az utolsó lehetőségem… A feleségem már áldott állapotban, abban az időben éppen Hollandiában volt. Tudtam azt, ha visszamegyünk Magyarországra, megérkezik a gyerek, nincs más lehetőségem. Tudtam azt is, ha visszamegyek, a Honvéd vár a repülőtéren és honvédos vagyok. Akkor persze majd jönnek a problémák a Fradi-szurkolókkal. Tehát sok körülmény játszott közre ebben a döntésben. 23 éves koromban olyan szituációba kerültem, hogy igazán át se gondoltam, mit csinálok. Megcsináltam, mert úgy éreztem, hogy nekem ezt kell tennem. Hogyan játszottam volna az olimpián, amikor minden idegszálamat az eldöntött lelépés részletei kötötték le, amikor minden lépésemet követték, minden mondatomat figyelték. És ez tényleg így volt.”


Fájdalmas felismerés, hogy a rendszerváltozás után megismert tények, történések, részletes belügyi jelentések szinte szó szerint igazolták a Varga Zoli által elmondottakat. 18 éves voltam, amikor 1968-ban Zoli elhagyta a csapatot, s mint ebben az életkorban általában mindenki, én is rendkívül érzékenyen szemléltem a világot. Zoli lelépését mégsem tudtam egyértelműen az olimpiai csapat, vagy tágabb értelemben a haza cserbenhagyásaként értékelni. Őt sem mentettem fel, de sokkal inkább felelőssé tettem közvetlen környezetét, sportvezetőit.

Kevés értékünk van, ne tékozoljuk – írtam a rendszerváltozás előtt.  –Zolinak itthon, nálunk van a helye. Ami volt, elmúlt, s Zoli tudására, tehetségére, felhalmozott tapasztalataira nagy szükségünk lenne. De mindenekelőtt a szívére, a lelkére, a labdarúgás áldozatos és rajongó szeretetére. Hiszem, hogy nem keresztre feszített emberekre van szükségünk, hanem hús-vér emberekre, akik ha hibáznak is, de szakmájukat magas színvonalon értik, művelik, s akik rajongva szeretik munkájukat. Két évtized után éppen ideje van a megbocsátásnak, ez még a sokkal nagyobb bűnt elkövetőknek is kijár.”

De személyével kapcsolatban felmerül egy másik, megítélésem szerint a ’68-as disszidálással egyenrangú kérdés: miért üldözték el imádott csapata, a Fradi kispadjáról, amikor pedig hatalmas tömegek szinte Messiásként várták és köszöntötték őt az Üllői úton?

(Folytatás a következő számban.)
 

Még nincs értékelve
Küldje el ismerősének!
Archívum