Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Presztízs Sport Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Presztízs Sport Magazint! Keresse az újságárusoknál a Presztízs Sport Magazint!
Online újság Újság

Bezárás

Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Presztízs Style Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Presztízs Style Magazint! Keresse az újságárusoknál a Presztízs Style Magazint!
Online újság Újság

Jöjjön el a Te országod! 6/5

Szubjektív emlékképek Varga Zoltánról
Koltay Gábor
|
tempofradi
|
2014.06.19.
|
1968 után tizenöt évvel, 1983-ban Varga Zoli és felesége először lépte át ismét a magyar határt. Talán az akkoriban Bonnban szolgáló Szepesi Györgynek is köze lehetett ahhoz, hogy a sorozatosan elutasított kérvények után megkapták a látogató vízumot. Mint a más hasonló helyzetben lévők esetében, Zoliéknál is nagy volt a bizonytalanság. Mi lesz velük a határon, visszaengedik-e majd őket, hiszen a mindkettejük számára kirótt jogerős börtönbüntetést a hivatalos szervek nem vonták vissza. Mit fognak szólni, hogyan fognak reagálni a barátok, ismerősök? Az első utak a társak közül az ’50-es és ’60-as évek legendás játékosaihoz, Orosz Pálhoz, Dalnoki Jenőhöz, Rákosi Gyulához, Mátrai Sándorhoz vezettek. Nem véletlen, hiszen „Vilezsál Oszi, Orosz Pali és Dalnoki Jenő segített nekem az elején, hogy mint fiatal srác, a csapatba gyorsabban integrálódjam.”

 

[token global site-name]

Régi barátságunk okán többször is hallottam a kiváló balhátvédtől, a csupa szív, a Fradiért a szó szoros értelmében mindenkor élni, és mint tudjuk, halni is tudó Dalnoki Jenőtől, hogy Varga Zolival milyen jóízű beszélgetéseket folytattak, s mennyire szerette a nála fiatalabb egykori játékostársat. Többek közt talán azért, mert Zoli is kendőzetlenül őszinte, szókimondó ember volt, aki nehezen tűrte az igazságtalanságot, a jellemtelenséget és a hazugságot. Jellemző a korabeli viszonyokra, amit Zoli a hazalátogatása utáni első élményeiről mondott az 1985-ben készült portréfilmben: „Amikor először voltam otthon, mindenki félt tőlem, az egész szituációtól. Egyesek részéről azt éreztem, hogy szégyellnek. Állítólag nem volt szabad hivatalosan mutatkozniuk velem. Telefonon egy régi játékostársam fölhívott (Németh Lajos – KG), hogy találkozzunk Budán a Déryné presszóban. Amikor megérkeztem a megbeszélt délelőtti időpontban, úgy láttam, hogy senki sincs az üzletben. Már éppen el akartam menni, amikor a hátam mögött valaki sziszegett. Így vettem őt észre, a függöny mögött, ahová leültünk beszélgetni, nehogy valaki is meglásson. Ez egy kicsit megdöbbentett.”

Persze jó magyar szokás szerint a kisebb-nagyobb provokációk sem maradtak el. A Magyarország–Mexikó barátságos meccsen a Népstadionban, a játékos kijáró feletti sajtótribünön nagy mozgolódás támadt, amikor Varga Zoli megjelent. „Ott is egy meglepetés ért. Egy népszabadságos újságíró odajött hozzám, és elkezdett kérdezősködni. Feltűnően éppen akkor, amikor a magyar himnusz alatt mindenki vigyázzban állt. Elgondolkodtam rajta, hogy ez az ember vajon provokál-e engem, vagy neki valóban csak ennyit jelent a himnuszunk. Lehetséges, hogy neki fel sem tűnt, hogy közben a magyar himnuszt játszották?”
Később aztán Zoli látogatásainak ténye már az újságokban is megjelent. Jól emlékszem, hogy baráti társaságban mennyit beszéltünk arról, hogy Zoli itthon van. 1989-90 tájékán aztán bekövetkezett a földcsuszamlásszerű rendszerváltozás, s ezáltal sokunk fejében megfordult, hogy a „tékozló fiúnak” végleg haza kellene térnie, hiszen bőven lenne feladata itthon.

1991-ben a legendás „kilences”, Albert Flórián ötvenéves lett. Tiszteletére az Üllői úton a Fradi telt házas meccset szervezett, amelyre a ’60-as évek végének, de alighanem a klub történetének legjobb, legerősebb csapatát is összeverbuválták. S ami korábban elképzelhetetlen volt, a Császár felemelte a telefont, és Zolit is hazahívta. Az akkor tizenhárom éves fiammal a lelátón ülve meghatóan jó érzés volt látni és tapasztalni a több, mint húszezres közönség túláradó szeretetét, amellyel Varga Zolit felállva, talán nagyobb ovációval és szeretettel köszöntötték, mint magát az ünnepeltet. A pálya kezdőkörében állva, a kínos szituációt felismerve, kissé zavartan – hiszen mégiscsak Flórit köszönteni gyűltünk egybe –, Zoli tétova mozdulatokkal igyekezett lecsendesíteni a szűnni nem akaró ünneplést. Ez volt mindannyiunk számára az igazi visszatérés, ettől kezdve csak idő kérdése volt, hogy Varga Zoli mikor ül le imádott csapata kispadjára, hogy a nagy egymásra találás után hozzákezdjen egy remélhetőleg hosszú ideig tartó, sikeres korszak megalapozásához. Tízezrekkel együtt magam is reméltem, hogy a Fradi „szent tehene”, Albert Flórián mellett – kettőjük vélt vagy valós régi sérelmeit, emberi súrlódásait félretéve –, ez a szakmailag vitathatatlanul felkészült, csupa szív, lelkes, szorgalmas, megalkuvás nélküli ember végre jelentős szerepet fog kapni a klub életében.

1996. szeptember 13-án, amely sokak szerint szerencsétlenül éppen egy pénteki napra esett, megköttetett a várva várt, bár tartalmát tekintve meglehetősen semmitmondó szerződés, amelyet most nem tisztünk elemezni, de a kontraktus körülményei előre jelezték, hogy Zoli aláaknásított területre érkezett. Mi, szurkolók mindenesetre boldogok voltunk, úgy éreztük, hogy győzött az igazság, amely oly ritkán szokott diadalmaskodni. Bizton reméltük, hogy új korszak kezdődik, hiszen tíz- és tízezrek állnak Zoli mögött, akik messiásként tekintenek rá, és mint tudjuk, egy összetartó közösségnek rendkívüli ereje van. Megható érzés volt meccsről meccsre látni, hogy a klubháztól a kispadig tartó úton Zoli nagyobb ovációban részesül, mint a pályára kifutó csapat, kattognak a fényképezőgépek, s az emberek alig várják, hogy egy kósza labda a kispad felé tévedjen, ahol Zoli azt majd lekezeli és odagurítja a legközelebbi játékosnak. De ami ennél sokkal fontosabb, jöttek is az eredmények.

S mint a rendszerváltozás óta eltelt huszonöt évben annyiszor, most is kiderült, hogy mi, gyarló emberek, akik sokszor úgy érezzük, hogy segítségünkkel, közreműködésünkkel győzött az igazság, milyen naivak is voltunk. Ahogy egyik életrajzírója fogalmazott annak idején, „akár a mesebeli legkisebb fiú: volt földönfutó, és volt ünnepelt sztár.” Tudtuk, hogy Varga Zoli karakteréből hiányzik a megalkuvásra, vagy a langyos kompromisszumra való készség, így konfliktusai kódolva voltak. Azonnal átlátta, hogy az öltözőben, a fejekben rendetlenség van, sőt mi több, a látottakat szóvá is tette. Nem szereti, ha az edzésről elkésnek, ha az öltözőben mobiltelefonokon intézik a sefteket, ha nyakukban és csuklójukon arany ékszerekkel dekorálva fekszenek a gyúrópadon. Néhány hét után az emeleti főnökség tagjai is eltűnődtek, mi van, ha Zoli, ez a legendás személyiség ezzel a mentalitással, ráadásul háta mögött tudva a fradisták hatalmas táborát, a klub belső viszonyait is meg akarja majd változtatni. Így aztán elkezdték fúrni belülről a langyos vízben lubickoló vezetők és a kemény maghoz tartozó, félrevezetett kettes szektor tagjai, kívülről pedig a változásban ugyancsak nem érdekelt újságírók. A vele történtek ráadásul megerősítik azt a feltevést is, hogy a Varga Zoli körüli eseményekben titkosszolgálati, ügynöki tevékenység nyomai is felfedezhetőek voltak. S hogy kik, miért, milyen célok érdekében álltak a háttérben és akadályozták meg, hogy létrejöjjön és kivirágozzék egy nagy-nagy egymásra találás a csapat, az egyesület, a szurkolók, és tágabb értelemben a magyar futball javára, erről szól majd a sorozat befejező része.

Folytatás és befejezés a következő számban.

Még nincs értékelve
Archívum