Két pályán zajlottak folyamatosan a meccsek, 2x20 perc, 5+1-es felállásban. Baráti társaságok, szakmai közösségek: postások, taxisok, felszolgálók, testnevelő tanárok és tanítványaik, kiöregedett, függő spílerek nyomták kifulladásig, utolsó vérig.

Tucatnyi csoportban, tucatnyi csapat kergette egymást, voltak ősi ellenségek, örökrangadók, voltak imádott sztárok és voltak közutált bírók. A meccsek családi programmá alakultak, szülők, barátnők, feleségek hozták a frissítőt a fiúknak, akiknek a meccs után első útjuk nemegyszer még karon ülő csemetéjükhöz vezetett, mielőtt egymást fényezni, vagy szapulni kezdték volna egy sör mellett – a riválisokról és a sporiról nem is beszélve. Vasárnapi ebédeket igazítottak a „Tanuló utcához”. Mellesleg, a kerületi kölyök- és serdülő bajnokságokat is itt vívták.
Egészen három évvel ezelőttig.
Akkor a főplébánia, „ősi jogon” visszakövetelte a két kispályát, a mellette lévő teniszpályákkal együtt, majd három évig ott állt a terület ebek harmincadjára hagyva, lassan már a salakot is benőtte a fű. Aztán az idén tavasszal megmozdult valami. Az eredményjelzőket hamarosan parkolóórák váltják fel.
Kétségtelen, áldatlan a parkoló-helyzet Budapesten. Ez legalább bevételt hoz a kerületnek, a kispályások nevezési díjából legfeljebb a pályák fenntartására futotta. Most majdnem mindenki jól járt.
Kivéve azokat, akik évtizedeken át itt rúgták a bőrt és még rúgnák is, amíg erejükből futja, hogy aztán jöjjenek a következő nemzedékek. Ők azonban már legfeljebb esti meseként hallgathatják, amikor „a papa a Tanuló utcában megindult középen és elküldte a kapust tíz deka parizerért…”

Göbölyös N. László