Megtörtént a hazai labdarúgás önpusztító csatája: a klottnadrágos, kicsit pohoskás alkatú főhősök, a különös akadémiák első vonalba, válogatottba jutott képviselői szépen szemétté darálták a túlélési metodikát erőltető trénerek munkáját.

Normális helyeken ilyen esetekben jönne a bárd, és a lehulló fejekkel lehetne egyérintőzni, akár elrettentésként is. Az Embéegy, vagyis a Mennyei Bajnokság ólában semmi változás. Maradt a káros adalékanyagokkal telített szakik mutogatása, a játékosok fogadásokat kérődzése, miközben a tettesek megmutatása kellene. Nincs változás, tartós az állapot.

Senki sem tudja, mióta döglődik ez a sportszenvedély ezen a 90 ezer négyzetkilométeren. A legravaszabb vörös hajú zsernyák – magyar hangja Kőszegi Ákos – is tehetetlenül tárja szét a karját, mert nem tud mit kezdeni az alibi futómenyiséggel, a szemkápráztató passzolási mutatókkal. Felmentést saját állapotára mindenki talál: hergya edzőképzés, silány utánpótlás-nevelés, az állam túlzott – korábban nem túlzott – jelenléte.

Rengeteg semmihez sem értő szagember, akik a vörös fröccstől meg a pogácsától savat felbüfögve bejelentkeznek a tettesre mutogatni, miközben ők maguk az elkövetők. Túl sok elkövető él a magyar fociból indokolatlanul jól, és senki sem meri bevallani, hogy igenis, ő is részese a helyszínelés eredménytelenségének.

Közben a világ halad,  a magyar labdarúgás pedig a Yárdaszigetek nemzeti együttesének szintjére zuhan. Valamelyik helyszínelőt csak oda kellene engedni a címeres melegítős tetemhez, hogy derítse ki: mi okozza a hullamerevséget?

Ha meg nem, akkor meg oszlás! De mindenkinek!