Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Presztízs Sport Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Presztízs Sport Magazint! Keresse az újságárusoknál a Presztízs Sport Magazint!
Online újság Újság

Bezárás

Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Presztízs Style Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Presztízs Style Magazint! Keresse az újságárusoknál a Presztízs Style Magazint!
Online újság Újság

„A fej a kulcs”

Portrébeszélgetés Mark Spitz kilencszeres olimpiai bajnok úszólegendával
Csisztu Zsuzsa
|
Szász Adrián
|
2020.02.26.
|
Az ember azt hiszi, az évek múlásával csökken ez a remegés, a világsztárok közelsége megedzi a bennünk lakozó „izguló sejteket”. De bevallom, már a kapcsolatfelvétel és a levelezés megkezdésekor is egy kicsit félve ütöttem le a betűket, mert fogalmam sem volt, milyen lehet egy kilencszeres olimpiai bajnok stílusa „odaát”, ha nincs a rendszerben beépített ügynök, menedzser vagy háttércsapat, s ha egy olyan ikonnal kezd az ember értekezni, aki személyesen maga dönt a sorsáról, és persze arról, milyen felkéréseknek tesz eleget.

 

[token global site-name]Sallangmentes, egyenes és jól érthető feltételek érkeztek felénk, amikor a Magyar Sportújságírók Szövetsége nevében az idei Év Sportolója Gálára díszvendégnek invitáltuk minden idők egyik legnagyobb úszózsenijét, a kilencszeres olimpiai bajnok Mark Spitz-et. Azt az embert, aki máig tart egy olyan rekordot, amelyet ebben az értelemben még talán ismertebb honfitársa, Michael Phelps sem tudott megdönteni, vagyis az egyetlen olimpián hét versenyszámban induló, hét világcsúccsal hét olimpiai aranyat szerző utánozhatatlan klasszisét… 
 
Sötétszürke, a hosszú repülőút miatt igencsak indokolt ruhadarabban, vagyis melegítőben, arcán angyali nyugalommal ült és várt a csomagokra a reptéri váróban egy világhírű házaspár: egy édes kis törékeny hölgy, a feleség Suzy, és a legenda maga, Mark Spitz. Mindössze két percig tartott az oldódási idő, s hihetetlen, hogy már ott, ugyanabban a pózban ülve ötven percet beszélgettünk sportról, olimpizmusról és a pénzről a világ sportjában. Ami ezután jött, azt most önök a képzeletbeli vetítővásznukon, az elméjükben felgyorsítva látják: rapid tempójú szálláselfoglalás, pár kiosztott autogram, laza ébredés, kényelmes reggeli és utána több órányi elnyűhetetlen helytállás az interjúra éhes kollégák felé. Fotók, villanó vakuk mindenhol, majd gyors parolázás Keleti Ágnessel, a 99 éves magyar olimpiai bajnok tornászlegendával, hogy aztán belassuljon a film és Mark mesélni kezdjen türelmesen, izgalmasan. Csak önöknek itt, a Presztízs Sport hasábjain.
 
Lilát nem!
 
– Mindenki, aki azt olvassa az életrajzi adataimban, hogy a nagymamám, a pici koromban való Hawaiira költözés meg a Waikiki tengerpart közelsége szippantott be az úszósportba, az téves információt kap. Valójában, ha életem egy fontos napján nem úgy alakultak volna a dolgok, ahogy, ma nem lennénk itt és nem beszélgetnénk az úszópályafutásomról – kezd bele rögtön egy meghökkentő történeti szál fejtegetésébe. – 1959 nyarát írtuk, és én kilencévesen a barátommal együtt épp halálra untam volna magam, de szerencsére édesanyáink beadtak minket egy amolyan nappali táborba, hogy sportoljunk, mozogjunk valamit. A nyakláncfűzéstől a szaladgálásig mindenfélét csináltunk, de amikor az első nap délutánján egy húszfős csoportban odaállítottak minket egy tanuszoda rövidebb oldalára – persze akkor még fogalmam sem volt róla, de –, ott és akkor az életemben elindult valami – nyitja tágra a szemét, ahogy mesél, és szinte látom a kicsi Markot, amint „időutazik” lélekben kilencéves önmagához, és persze a medencéhez közel. – Névsor szerint szólítottak minket, és csak annyi volt a feladat, hogy a medence oldalába kapaszkodva vagy úszva, de jussunk át a rövidebbik oldal egyik feléről a másikra. Cooper barátomat hamar szólították, és ő középen egyszer csak visszafordult, kiintegetett nekem kicsit kárörvendőn, hogy bibi, ő előbb mehetett a vízbe, mint én, és hogy ez milyen klassz. Mire rám került a sor, már nem volt mögöttem a névsorban senki, úgyhogy én csak szimplán beugrottam és megszakítás nélkül, gyorsan végigúsztam a pályán valahogy, csak legyek túl rajta, amúgy sem volt már, akinek visszaintegethettem volna. Azt viszont nem sejthettem, hogy az úszásoktató csak és kizárólag olyan gyerekeket keresett, akik nem álltak meg egy pillanatra sem ezen a rövid szakaszon, hanem mentek előre, ahogy tudtak. Úgyhogy másnapra ott találtam magam a kiválasztott kezdő csapatban.
 
Na, már most, arról külön könyvet írhatnánk, mennyire fontos egy jó szemű edző a parton, aki látja és felismeri egy gyerektest különleges alkati adottságait és sportágra termettségét. Azt azonban talán az oktató sem gondolta volna, hogy a kicsi Mark a következő hat hét alatt hihetetlenül könnyedén ismerkedik majd meg az összes úszásnem mozgáskultúrájával. Mire ugyanez a kilencéves észbe kapott, hogy valójában a medence téglalapjának hosszú oldalát végigúszni nem is annyira nagy móka, addigra körbenézett és látta, hogy vele együtt ezt még húszan csinálják, vagyis ciki lenne kiszállni. – A hatodik hét végére volt egy kis verseny, ötven gyorsot kellet úszni. A verseny végén a medence mellett felrajzoltak három kört, benne a számokkal: 6, 5, 4, majd jött egy kis lépcső rajta egy 3-ssal, aztán még egy 2-essel és végül a legmagasabb lépcsőfok egy 1-essel. Nekem azt mondták, álljak az ötös számú körbe, és a kezembe adtak egy lila szalagot rajta egy ötös számmal, azt jelölve, hányadik lettem. Onnantól mindenkinek más színű szalagot adtak, és emlékszem, a legmagasabban álló fiú kék szalagot kapott. Én utána az anyukámnak adtam a lila szalagot és annyit tudtam, hogy a kék szalagra és a legfelső lépcsőfokra vágyom. Na, azóta sem volt rajtam soha többet lila szín – neveti el magát, és én is kissé riadtan magamra pillantok, mekkora szerencse, hogy ma reggel épp ennél az árnyalatnál gondoltam meg magam és tettem vissza a felvenni szántat a pulóvereim közé. – Egy évvel később már tizenhét korosztályos országos rekordot tartottam, miközben sem nekem, sem a szüleimnek fogalma sem volt arról, mi a valódi versenyúszás. Igazából pénzünk sem lett volna akkor már a hivatalos úszáskurzusra, ha az ottani edző, Sherm Chavoor nem mondja azt a szüleimnek, hogy ingyen is elvállal. Ő később sikeres női olimpiai edző lett, valójában annyira sikeres, hogy a női olimpiai csapat egy másik városban zajló felkészítése miatt állandóan a telefonon kellett lógnia, én meg kissé robotpilóta üzemmódba kapcsoltam, vagyis megrekedt az úszásom. Ekkor a George F. Haines által irányított Santa Clara úszóklub következett, és egy új korszak, hiszen a tokiói olimpián már négy aranyérmet szerző Don Schollander melletti pályára kerültem, és a négy évvel idősebb bajnok magát a világot jelentette nekem. Tizenöt évesen persze kisebb voltam és gyengébb, egy évvel később már nagyobb, de még mindig mögötte, viszont úgy húzott maga mellett, mintha zsinórra kötött volna. Először háromméteres volt az a képzeletbeli zsinór a lábától számítva, aztán kettő, egy és a végén az én kezembe került át képletesen, hiszen épp az ő négyszáz gyorson tartott világcsúcsát javítottam meg tizenhét évesen egy meghívásos versenyen Santa Clarában. 
 
 
A teljes cikk a Presztízs Sport 8/2-es számában olvasható.
 
Még nincs értékelve
Archívum