Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Presztízs Sport Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Presztízs Sport Magazint! Keresse az újságárusoknál a Presztízs Sport Magazint!
Online újság Újság

Bezárás

Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Presztízs Style Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Presztízs Style Magazint! Keresse az újságárusoknál a Presztízs Style Magazint!
Online újság Újság

„A legtöbb amerikai elnökkel szót értettem”

– portré Donna de Varonával
Csisztu Zsuzsa
|
Pélfi Balázs
|
2019.07.25.
|
Léteznek, élnek, járnak közöttünk olyan emberek, akik ha megjelennek – bár talán nem is tehetnek róla – megáll körülöttük a levegő. Ki tudja, hogy vajon kisiskolásként is ott szunnyadt-e már ebben a hölgyben ez a karizma, tinédzser korára ugyanakkor bizonyosan az egész világ ismerte a nevét. Született úszófenoménként már ekkor övé volt a négyszáz vegyes világrekordja – kár, hogy ez a versenyszám még nem szerepelt az olimpiai programon. Rómában aztán, mindössze tizenhárom évesen, az amerikai úszóválogatott legfiatalabb tagjaként „döntőbe úszta” a 4x100-as csillagos-sávos csapatot, amelyik el is hozta az olimpia aranyat.

 

[token global site-name]Donna de Varona azonban medál nélkül tért haza, hiszen akkoriban, aki nem döntőzött, még nem kapott érmet. Négy évvel később a tokiói olimpián két másik arannyal vigasztalta magát, s nem érte be akármilyen győzelmekkel: négyszáz vegyesen hat másodpercet vert az ezüstérmesre, a 4x100 női gyorsváltóban pedig már aktív részt vállalt a döntőben megszülető amerikai világcsúcsban. Donna tizenhét éves korára tizennyolc világcsúcsot úszott egyedül vagy a váltók tagjaként, de az talán nem meglepetés, hogy a világhírű amerikai Sports Illustrated és Life valamint a brit Look magazin címlapjairól már egyedül mosolygott rajongóira. A szépséges úszónő kontinenseken átívelő népszerűsége a tetőfokán volt ekkor, mire ő hirtelen befejezte az úszást, és visszavonult. Sokan ezen a ponton tűnnek el a világ szeme elől, de Donna de Varona ekkor kezdett bele egy második, sőt egy harmadik karrierbe.
– Elég fotogén voltam, valóban – teszi hozzá a címlapsztorink megszületésének történetéhez a maga túlzottan is szerény kommentjét a ma 72 éves női sportikon, amikor egy budapesti szálloda különtermében mélyebben is belekezdünk ennek a páratlan pályafutásnak a felgöngyölítésébe. Igazából az is némi magyarázatra szorul, hogy vajon mit is keres a magyar fővárosban egy olyan hölgy, aki gyakoribb vendég az amerikai Fehér Házban manapság, mint az úszó világeseményeken. Donna de Varona a Magyar Sportújságírók Szövetségének 110. éves jubileumi ünnepségére érkezett férjével, John Pintoval együtt Budapestre, hogy mint az amerikai sporttelevíziózás legelső női alakja, és az AIPS, vagyis a Nemzetközi Sportújságíró Szövetség Média díjának elismert zsűritagja, a magyar sportújságírókkal együtt ünnepelje gyönyörű hivatásunkat. Továbbá előadást tartson egy, A nők helyzete a nemzetközi sportvilágban és a sportmédiában címmel szervezett konferencián a három kontinensről érkező másfél tucat nemzetközi és hazai előadó díszvendégeként.
 
A sport tanításai
 
Kanyarodjunk azonban vissza a 17 éves Donnához, akinek szépsége és ismertsége éppen elegendő belépő lett volna fiatal hölgyként, hogy ajtók nyíljanak meg előtte, de ő egy egészen más utat képzelt magának. Talán azért, mert hitt abban, hogy az otthonról hozott és a sportot fókuszba helyező értékek még ennél is magasabbra repíthetik.
– Mi négyen voltunk testvérek, és édesapám, aki maga is amerikaifociban össz-amerikai bajnok volt, és kitűnő evezős pályafutást is befutott, 11 évesen csak a sportba kapaszkodhatott, amikor elhagyta őt a nagyapánk. Így aztán testvéreimnek és nekem is ezt az utat jelölte ki, mert meggyőződéssel hitt abban, hogy a sport tanít meg a legtöbb dologra a világon. Neki ez jelentette a kiutat az örökös költözködések és a szegénység elől, hiszen végül az egyetemi ösztöndíját is ennek köszönhette – akkor még kizárólag férfiak kaphattak sportösztöndíjat a felsőoktatási intézményekben – pillant rám sokatmondóan, amely tételnek a hátterére bizonyosan kitérünk még, hiszen Donna épp ebben a témakörben alkotott maradandót évtizedekkel ezelőtt.
– A húgom olimpiai válogatott szinten tornázott, az öcsém amerikai ifjúsági tornászbajnok, a bátyám amerikaifutball- és baseballjátékos volt, vagyis mind nagyon komolyan vettük a sportot otthon. S amikor apám az 1940-es olimpiáról, mint kitűnő evezős, lemaradt a II. világháború miatt, nem kis elégtétel volt számára, hogy az egyik lánya húsz évvel később már úszóolimpikonként vitte tovább a de Varona nevet. Bizonyos mértékben én váltottam valóra az álmait, amikor Tokióból két olimpiai bajnoki címet is hazahoztam. 
Nyilván nagyon sokat számít a családon belüli jó példa, pláne olyan időkben, amikor még Amerikában is privilégiumnak tűnt, ha egy nő sportolhatott. Igyekszem válaszokat kapni továbbra is arra, hogy miképp kúszott be Donna életébe ennyire bőr alá a sport és a víz iránti rajongás, hiszen az itt-tartózkodása alatt is – már kibeszéltük eddigre –, hogy azért a napi 5-6 kilométert még most is végigtempózza. – A bátyámnak a térdsérülései miatt állandóan vízitornára és vízirehabilitációra kellett járnia, miközben én képes voltam húszcentesekért törülközőt osztani az uszodában, hogy megkereshessem az úszóbérletem árát. Ezekben az években egy lánynak egy héten összesen húsz perc testnevelés volt „kötelező” az iskolában, ami komoly büntetés volt egy magamfajta energiabombának. Szóval, hűségesen követtem a bátyámat, és ott ragadtam az uszodában, mert imádtam a vizet.
Donna aztán nagyon hamar igazi vegyesúszó-specialistaként definiálta magát, köszönhetően az akkori finn származású edzőjének, akinek a lánya amúgy vegyesúszó világcsúcstartó volt, és azt vallotta, hogy csak azokból az úszókból lehet jó versenyző, akik mind a négy úszásnemben erősek. – A kétszáz vegyes volt a kedvenc számom, azon sohasem vertek meg, de ez sajnos még nem szerepelt akkoriban az olimpiai programban. A négyszáz vegyes, abban részt venni viszont, az tényleg egy külön klubtagság – erősít meg Donna abban a felvetésben, hogy ez a versenyszám az egyik legnagyobb próbatétel bármelyik úszó számára. Persze azért 13 évesen már a százméteres hátúszás világcsúcsa mellett is az ő neve állt, de azt talán sosem hinnénk, hogy ez a korai berobbanás vajon minek volt köszönhető: – Volt egy szabadtéri gyűrűnk hátul az udvaron, és én, amikor nem a vízben voltam, állandóan azon lógtam, és elképesztően megerősödtek a karjaim. Szóval, mire a komolyabb feladatok elérkeztek, nekem olyan vállaim voltak, amik repítettek előre – árul el némi kulisszatitkot, amellett persze, hogy aztán a későbbiekben az edzéseit részben irányító édesapja is nagy taktikus hírében állt, no meg segített Donnának a helyes tempók megtalálásában, aminek az ütemérzékét az evezésből hozta. – A skandináv edzőm, Finn Ruuska rögtön dobott azután, hogy a lányát megfosztottam a világcsúcstól. George Haynes vette át – apám átmeneti beugrása után – az edzéseim irányítását, és amiben nagyon újak voltunk, az a szárazföldi edzés. Akkor még az a mondás járta, hogy egy úszó nem edzhet a szárazföldön, mert elnehezülnek az izmai. Na, mi erre alaposan rácáfoltunk.
 
A teljes cikk a Presztízs Sport 7/7-es számában olvasható.
Még nincs értékelve
Archívum