Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Presztízs Sport Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Presztízs Sport Magazint! Keresse az újságárusoknál a Presztízs Sport Magazint!
Online újság Újság

Bezárás

Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Presztízs Style Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Presztízs Style Magazint! Keresse az újságárusoknál a Presztízs Style Magazint!
Online újság Újság

5K – Madárral, a törött bordákkal és a mosolyogva bokszolással

Őze Dávid
|
PS-archív
|
2016.07.06.
|
Rovatunkban egy-egy híres magyar sportszemélyiséget faggatunk pályafutása legemlékezetesebb pillanatairól, mégpedig öt melléknév „bűvkörében”. Így aztán megtudhatjuk, kinek melyik sportélménye volt a legkeményebb, a legkeserűbb, a legkiválóbb, a legkiborítóbb és a legkalandosabb. Ezúttal élő ökölvívó-legendánk, Erdei Zsolt eleveníti fel karrierje legemlékezetesebb párharcait.

 

[token global site-name]1. Kemény – a fogcsikorgatva kiharcolt győzelem
 
Halle, 2005. október 22., WBO félnehézsúlyú világbajnoki címmérkőzés, Erdei Zsolt–Mehdi Sahnoune, KO a tizenkettedik menetben
 
A meccs előtt egy héttel eltörött a bordám, ezért nem volt az izomzatomnak elég oxigénellátása. A negyedik menet után már olyan fáradt voltam, hogy igazából nem sok esélyem volt a talpra állásra abból a helyzetből. Az első négy menet még az enyém volt, de az ötödikben és a hatodikban Sahnoune nagyon megvert, én pedig teljesen összecsuklottam. Csak jött és ütött, ütött, ütött, tripla méretűre verte a fülemet, másnap meg is kellett műteni. A mérkőzés közepén leültem a sarokba; beszélni nem tudtam ugyan, de intettem a fejemmel az edzőmnek, hogy ez nem fog menni. Ő megfogta a két fülemet és megdörzsölte – így egy pillanatig rá tudtam figyelni –, aztán a nagy hangzavar közepette amolyan túlvilági jellegű hangon szólt hozzám; messziről jött, de mégis tisztán hallottam. Azt mondta: Zsolt, annyit edzettünk, meg kell csinálnod, a családodért, a hazádért! Így küldött vissza, de ennek ellenére nem bíztam abban, hogy képes leszek rá. Miután magamtól nyilván nem feküdtem ki, az edzőm meg nem dobta be a törülközőt, elkövettem azt a „bűntettet”, hogy leeresztettem a kezemet, várva, hogy kiüssön az ellenfél. Ütött felém, elhajoltam. Még egyszer ütött, még egyszer elhajoltam. Automatikus reflex volt, de onnantól tudtam, hogy nincs vita, végig kell csinálnom. Aztán elérkeztünk az utolsó menethez, alig álltunk már a lábunkon, amikor egy jobbhoroggal eltaláltam a halántékát, és megroggyant. Abban a pillanatban már nem voltam fáradt, vérszemet kaptam, ráugrottam, és befejeztem a mérkőzést, a bíró úgy szedett le róla. Életem meghatározó küzdelme volt. Ha addig nem éreztem volna magam férfinak, akkor itt végleg azzá váltam.
 
2. Keserű – amikor nehéz volt felállni a padlóról
 
Sydney, 2000. szeptember 28., vereség Gajdarbek Gajdarbekov ellen az olimpiai elődöntőben
 
Nem nagyon szoktam mondogatni, mert a vesztes ne magyarázkodjon, de tény, hogy az elődöntő napján beteg voltam, antibiotikummal kezeltek, és nem álltam a helyzet magaslatán. Ott úszott el számomra az olimpiai bajnoki cím, mert 2000-ben, bizony, aranyesélyes voltam. Nagyon magabiztosan nyertem meg előtte az Európa-bajnokságot, itt meg ráadásul egy olyan európaitól kaptam ki, aki azon a versenyen helyezett sem volt. Bár aztán itt ezüstérmes, négy év múlva Athénban pedig aranyérmes lett, tehát nem volt rossz bokszoló. A talpra állásban igazából az segített, hogy elmentem profinak, ami teljesen más világ; mintha egy másik sportágba kezdtem volna, így abszolút nyílt lapokkal indíthattam.
 
3. Kiváló – amikor egyszerűen minden sikerült
 
Karlsruhe, 2004. január 17., WBO félnehézsúlyú világbajnoki címmérkőzés, Erdei Zsolt–Julio César González, pontozásos győzelem tizenkét menetben
 
Akkor lettem világbajnok a WBO-nál, és eleve úgy mentem a meccsre, hogy én itt nem veszíthetek semmit, mert ő a világbajnok, ő volt az, aki elveszíthette a címet. Így már az elején teljesen nyugodt voltam, aztán a meccsen egyszerűen minden ütésemmel azt a célt értem el, amit szerettem volna. Egy ilyen helyzetben ez ráadásul hihetetlenül megnyugtat, sokkal lazábbá és könnyedebbé tesz. Szó szerint mosolyogva tudtam nyerni. Azért az elképesztő dolog, amikor mosolyogsz, miközben az ellenfél fejét ütöd, mire ő melléüt, te meg egyre inkább megkönnyebbülsz.
 
4. Kiborító – amikor gyorsan emelkedett a vérnyomás
 
2013. március 30., Monte-Carlo, „Millió dolláros szupernégyes” minitorna, félnehézsúly, Gyenyisz Gracsov–Erdei Zsolt, pontozásos vereség tíz menetben
 
Itt egy győztes mérkőzésemen az én kezem helyett a Gracsovét emelték a magasba. Ez előtt a meccs előtt is el volt törve a bordám, az előzőekből tanulva ezért úgy gondoltam, hogy nem ütöm ki magam rögtön az elején, hanem szépen technikásan megoldom a mérkőzést. Szerintem nagyon jó meccset vívtam, a teljes technikai repertoáromat bemutattam, és tíz menetben megvertem az ellenfelet. Aztán amikor a promoter jött a mérkőzés végén, és mutatta a fejével, hogy nincs meg, nem értettem, miről beszél. Érdekes, hogy ennek ellenére inkább utólag volt dühítő a dolog, ott mint sportoló és fair play harcos viseltem a kudarcot. Azt gondoltam: ez van. Volt, hogy Garay ellen egy szoros mérkőzésen az én kezemet emelték fel, megesik az ilyesmi. Aztán miután sorban jöttek oda hozzám az emberek, hogy otthon szétverték a tévét idegességükben, már engem is jobban bosszantott, pláne hogy ezzel mégiscsak a makulátlan profi rekordomat piszkították be. 
 
5. Kalandos – amikor az őrület volt az úr
 
Kiel, 2009. november 21., WBC cirkálósúlyú világbajnoki címmérkőzés, Erdei Zsolt–Giacobbe Fragomeni, pontozásos győzelem tizenkét menetben
 
Itt elsősorban a felkészülés volt őrületes. Úgy volt, hogy Tavoris Cloud ellen bokszolok a WBO és a WBA címegyesítő meccsén, ahol a két félnehézsúlyú világbajnok csapott volna össze. Hat héttel a mérkőzés előtt az ellenfelem lemondta a meccset… A szervezeten belül Jürgen Bremer lett volna a kötelező kihívóm, viszont mivel ő német, az Universum nem akarta, hogy vele bokszoljak, és megkértek, hogy adjam át neki a címemet. Így is lett, meccs nélkül a kezébe adtam az övemet… Aztán kitalálták, hogy nincs más választásom, egy súlycsoporttal feljebb, cirkálósúlyban kell bokszolnom, aztán visszamehetek félnehézsúlyba. Az első reakcióm az volt: normálisak vagytok? De az időpont, a tévé, minden megvolt, beszéltem az edzőmmel, bevállaltam a meccset, és egy élet-halál küzdelemben pontozással megvertem Fragomenit. Aztán azzal jöttek, hogy a következő ellenfelem az elképesztően erős lengyel Wlodarczyk lenne, megint cirkálósúlyban. Mondtam nekik, hogy először is nem ezt ígérték, másodszor egyetlen alkalommal meccseltem egyel feljebb, nem fogom hülyére veretni magam, a családomnak szüksége van rám. Így aztán szakítottam az Universummal.
 
A cikk a Presztízs Sport 4/5-ös számában jelent meg. 
Még nincs értékelve
Archívum