Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Presztízs Sport Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Presztízs Sport Magazint! Keresse az újságárusoknál a Presztízs Sport Magazint!
Online újság Újság

Bezárás

Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Presztízs Style Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Presztízs Style Magazint! Keresse az újságárusoknál a Presztízs Style Magazint!
Online újság Újság

Ami igazán hiányzik a magyar válogatottból: a hit ereje

B.P.
|
mlsz.hu
|
2018.09.10.
|
Nem megy. Újra és újra ugyanoda lyukadunk ki: nem megy. Két évvel ezelőtt volt egy Európa-bajnoki nyolcaddöntőt vívó labdarúgó-válogatottunk, amely komoly tétre menő mérkőzéseken képes volt Norvégiát és Ausztriát legyőzni, Portugáliával pedig döntetlent játszani. Ugyanez a válogatott (na jó, 80 százalékban ugyanez a válogatott) az elmúlt hétvégén Finnországban folytatta a kudarcsorozatát: 2018-ban 5 meccs, 4 vereség, 0 győzelem.

 

[token global site-name]Hol van már az Andorra elleni vereség, ami az Eb sikerkapitányának, Bernd Storcknak az állásába került? Azóta kikaptunk Luxemburgtól és Kazahsztántól is, és a német edző távozása óta Marco Rossi már a harmadik edző a válogatott kispadján kevesebb mint egy év alatt. Vele is vereséggel indult a kaland egy hármas alá minőségű Finnország ellen. Úgy néz ki, továbbra „sem megy”.
 
Tény, hogy az Eb-csapatból több meghatározó játékos is kikopott, akik ráadásul nemcsak a pályán, hanem azon kívül is vezérek voltak. Ilyen szellemi vezér volt Király Gábor, Gera Zoltán és Juhász Roland, a három korábbi csapatkapitány, akikre minden kerettag felnézett. De tulajdonképpen csak ők hárman nem érhetőek el a 2016-ban még ünnepelt válogatottból. Ha 23-as kerettel számolunk, akkor ez a csapat mindössze 13 százaléka. Oké, legyen egy kis visszaesés, de a mai válogatottnak még mindig képesnek kellene lennie a 2016-os csapat teljesítményének legalább 80 százalékára. És attól is messze vagyunk.
 
De miért? 
 
Az Eb-csapatot ugyan Bernd Storck készítette fel, és az érdemeit nem lehet eléggé kihangsúlyozni, de a csapat varázsa abban rejlett, amit előtte Dárdai Pál honosított meg a válogatott öltözőjében. A hit erejében. 
 
Mielőtt Dárdai szövetségi kapitány lett, Pintér Attila vezetésével a mostanihoz hasonló gödörben volt a magyar futball. Bukarestben Románia ellen kezdődött a Dárdai-korszak, ott ahol azelőtt 42 évig gólt sem szereztünk. Erre mit mondott az edzőként akkor még teljesen rutintalan, csak gyerekekkel foglalkozó Dárdai az első mérkőzés előtti sajtótájékoztatóján egy román újságírókkal teli teremben? „Dzsudzsák Balázsnak olyan bal lába van, hogy attól retteghetnek a románok”.
 
Attól retteghetnek a románok… A történet további része ismert: a magyar válogatott győzelemmel felérő 1–1-es döntetlent ért el, hiszen 1981 óta először nem szenvedtünk vereséget Bukarestben, és Dzsudzsák Balázs bal lába hozta össze az egyenlítő gólt szabadrúgásból, ami 1972 óta az első magyar találat volt román földön válogatott meccsen.
 
Ehhez képest mi történik most? Marco Rossi a legelső keretéből kihagyta Dzsudzsákot, mert nem volt klubja. Érezzük a különbséget? Dárdai felfelé húzta lelkileg a játékosát, Rossi viszont lefelé nyomta, és itt most vonatkoztassunk el Dzsudzsák konkrét személyétől. Másik példának ott van Kovács István esete: az elmúlt két hónap legjobb formájában lévő labdarúgójáról van szó, aki a Vidi nemzetközi kupás, Európa-liga csoportkört érő menetelésében vezérszerepet játszott, és ő az, aki nagyot hibázott a finnek gólja előtt.
 
Ő, akinek önbizalomtól duzzadva kellett volna játszania. Hová tűnik a magunkba vetett hit, amikor a testre feszül a címeres mez? Erre a kérdésre kellene Rossinak mielőbb megtalálnia a választ, mert amúgy szakmailag-taktikailag tényleg voltak az elmúlt időszakhoz képest előremutató jelek. De hit nélkül ez mit sem ér.
 
Még nincs értékelve
Archívum