Átélt egy háborút, ma vezér a pályán
Djordje Kamber a Honvéd-család tagjaként igyekszik visszaadni, amit a futballtól kapott
![[token global site-name]](/sites/presztizssport.com/files/imagecache/cikk_allo_320px_jobb/images/atelt-egy-haborut-ma-vezer-a-palyan-25104.jpg)
– Azt hallottam, nemcsak Kambinak, hanem Gyurinak is becéznek…– Csak pár barátom szórakozik így velem, de egyáltalán nem esik rosszul! (nevet)
– Akire beceneveket aggatnak, azt általában kedvelik. Érzed a magyar emberek szeretetét?
– Tizenharmadik éve élek itt, ha nem tisztelnének, már biztosan összecsomagoltam volna, ezzel szemben a jövőmet is Magyarországon tervezem, ez mindent elárul. Soha senkivel nem volt konfliktusom, mindegyik városban sikerült beilleszkednem, talán mert én is tisztelettel álltam mindenkihez, hiszen tudtam: vendég vagyok.
Harcok Boszniától Boszniáig
– Mindig ilyen alkalmazkodó, más kultúrák iránt nyitott személyiség voltál?
– Boszniában születtem, majd Szerbiában éltem, ahol jó pár különböző kultúrához kellett alkalmazkodnom. Erre a háború is rákényszerített. Megtanította, hogy minden kultúrát, sőt minden embert tisztelni kell! Olyan nincs, hogy valakit mindenki szeressen, de a kölcsönös tisztelet a minimum.
– Elmagyarázod, a bosnyák-szerb vonal pontosan hogyan van jelen a családodban?
– Boszniában a bosnyák szó az ott élő muszlimokat jelenti. Akik mellett vannak boszniai szerbek és katolikus horvátok. Nos, mi apai ágon boszniai szerbek vagyunk, anyai ágon pedig szerbiai szerbek Belgrád, Kragujevac környékéről. ’95 októberéig, csaknem a háború végéig éltünk Boszniában, s amikor látszott, hogy a városunk muszlim lesz, azaz rizikósnak tűnt maradni, Szerbiába költöztünk.
– 11-12 éves voltál ekkor, nagyon megviseltek az események?
– Édesapám szerencsére egészségesen jött haza a háborúból. Tudom, hogy sokakat látott meghalni, nem lehetett könnyű feldolgoznia. Belőlem viszont talán pont azért vált ilyen ember – remélem, nem rossz –, mert ezek után másképp tekintettem az életre. Persze már a háború előtt is voltak horvát, muszlim, sőt fekete barátaim is. Két embertípust termeltek ki az események: az egyik beleőrült és mindenkit utál, a másik tanult a szörnyűségekből, és nem akarja, hogy bárhol a világon megismétlődjön az, amit mi a saját bőrünkön tapasztaltunk. A családom a második típusba tartozik.
– Hogyan lett belőled futballista?
– Már Boszniában elkezdtem kosárlabdázni, focizni és karatézni: pár éven át mindhármat űztem egyszerre. De az, hogy 1991-ben a Crvena Zvezda megnyerte a Bajnokok Ligája elődjét, a BEK-et, mindent eldöntött. Óriási Zvezda-szurkolóként a legnagyobb álmom volt, hogy egyszer abban a csapatban léphessek pályára, de erre sajnos nem kaptam esélyt. Viszont amikor csak tudok, megyek a meccseikre, emlékszem, diákként egész évben arra spóroltunk – mivel 140 kilométerre laktunk Belgrádtól –, hogy a nyáron induló nemzetközi kupára jegyet vehessünk, s odautazhassunk!
– Ha nem is a Zvezdánál, de Belgrádban lett belőled elsőosztályú labdarúgó…
– Előtte a másodosztályban, a kragujevaci Zastava csapatánál mutatkoztam be, ott jártam végig a szamárlétrát. És noha védekező középpályás voltam, már ott is kipróbáltak hátvédként, mivel az edzőnk balbekket keresett, de senki nem vállalta. Kérdezte, mégis ki tudná ellátni ezt a posztot, én meg 17 évesen jelentkeztem, hogy én akarom, persze nem árultam el, hogy sosem játszottam ott… Később az OFK Belgrádtól a szerb U21-es válogatottba is bekerültem, de aztán tovább kellett állnom újra Boszniába, a Zseljeznicsarhoz, mert 23 évesen már nem számoltak velem komolyan. Úgy látták, nem fognak tudni egymillió euró felett topbajnokságba eladni, márpedig a vezetők ilyen üzletekben gondolkodtak, ahogy az Branislav Ivanovic vagy Aleksandar Kolarov esetében össze is jött nekik.
A teljes cikk a Presztízs Sport 8/6-os számában olvasható.
Hasonló cikkek
Legolvasottabb cikkek
5.
10.
