Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Presztízs Sport Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Presztízs Sport Magazint! Keresse az újságárusoknál a Presztízs Sport Magazint!
Online újság Újság

Bezárás

Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Presztízs Style Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Presztízs Style Magazint! Keresse az újságárusoknál a Presztízs Style Magazint!
Online újság Újság

Az ufó

Balogh Zoltán
|
archív
|
2021.05.09.
|
Magasra, magasra!, kiabálta a kisfiú, és megrántotta az apja karját. Nem megy, látod, hiába húzom hátra a kart, nem emelkedik fel, válaszolt falfehér arccal Zé, s tettetett erőfeszítéssel próbálta emelkedésre bírni a Luna park ufónak nevezett óriási forgójának kabinját. Rajtuk kívül mindenki a magasban körözött, csak ők jártak alul körbe-körbe, néha egy-két méterre felemelkedve a földtől. A fiúcska csalódottan szállt ki a kabinból, miután lejárt az idő. Odaszaladt az anyjához, és átölelte a combját. Nem szólt semmit, de ez nem volt meglepő. Négyévesen alig beszélt, mintha haragban lett volna a világgal. Ágnes kérdőn nézett a férjére, miért nem mentek magasabbra, hiszen mindketten tudták, Kicsizé imádja a „repülést”, órákig hajtja magát a hintában, letörölhetetlen mosollyal az arcocskáján. A férfi széttárta a kezét, zavartan motyogott valamit a szerinte rossz hidraulikáról. Különben is, tette hozzá, a fiú, lehet, félt volna a magasban. A zsibongó, nevetgélő emberek között csendben hagyták el a lakótelep hatalmas parkolójában felállított pörgő, forgó, csilingelő utazó vidámparkot.

 

[token global site-name]Mi a baj?, kérdezte Ágnes, miután a lakásba léptek. Semmi, felelt a férfi, csak nehéz napom volt, három edzést tartottam délután. A kicsiket alig lehet a szőnyegen tartani, öveket kötni, orrokat törölni, minden pillanatban figyelni kell rájuk. Csak ennyi?, nézett rá fürkésző tekintettel a nő, aztán kiment a konyhába, majd egy pohár hideg sörrel tért vissza. Ez talán jót tesz, mosolyodott el, s megsimogatta a férje még mindig sápadt arcát. Zé nagyot kortyolt az italból, de a megszokott, megnyugtató kesernyés íz most nem okozott örömöt. Letette a poharat, átment a gyerekszobába, hogy megnézze, mit csinál a fia. A göndör fürtű fiúcska a betűket rakosgatta nagy odafigyeléssel, s amikor meglátta az apját, felderült az arca. A férfi leült mellé, s a szőnyegre kiborított Scrabble betűiből szavakat kezdett kirakni. „Játszótér, homokozó, esernyő, hinta”, mondta egymás után a gyerek, s az apa bólintott. Figyelj, most kirakom, hogy „anya”, mondta Zé, de az „apa” szót rakta össze. Apa!, nevetett a fiú, jelezve, hogy nem lehet becsapni. A férfi mosolyogva ölelte magához, a háttérben pedig halkan szólt Kicsizé kedvence, a Coldplay.
A kisfiú másfél éve olvasott, csak odapillantott a kirakott betűkre, és már mondta is a szavakat. A szülei nem tudták, hogyan tanult meg olvasni. Kétéves kora környékén egy betűvonattal kezdett játszadozni, s kérdőn nézett a szüleire, ha a kezébe vette a játék egy-egy darabját. Hol az anya, hol az apa válaszolgatott neki, milyen betűt is tart a kezében. Aztán egyszer csak, amikor az egyik bevásárlóközpontban nézelődtek, a fiú elkezdte olvasni a feliratokat: „bombaárak, kijárat, leértékelés”, majd a hazafelé úton, a kocsi ablakán nézelődve sorolta egymás után az óriásplakátok feliratait.

 

Csendesen telt a vacsora, Kicsizé, ahogy megette a tányérjára tett, feldarabolt kolbászos vajas kenyeret, már húzta is apját a fürdőszoba felé. Csak Zé fürdethette, addig Ágnes megvetette az ágyat a gyerekszobában, s kikészítette az akkor éppen kedvenc mesekönyveket. A fürdés után a fiú bebújt az ágyba, az apja mellé ült, s elkezdte felsorolni a mesekönyvek címeit, a fiú pedig megismételte annak a mesének a címét, amit éppen hallani akart. Két-három történet volt a penzum, aztán Kicsizé akkurátusan megigazította magán a takarót, kezébe vette az egyik mesekönyvet, így tudatta az apjával, hogy abbahagyhatja az olvasást, egyedül akar maradni. A férfi elköszönt a könyvet komoly arccal tanulmányozó kisfiútól, s elindult a hálószoba felé.

 

Alszik?, kérdezte Ágnes, miközben szorosan a férfihoz bújt, fejét a mellkasára tette, combjával átölelte. Majdnem, még mesekönyvezik, válaszolt Zé, s végigsimította a hosszú, formás combot. A nő talán még egy mozdulatra várt, de Zé gondolatai máshol jártak. Görccsel a gyomrában emlékezett vissza a délutáni eseményekre. Mérges volt magára az ufó-kaland miatt, szégyenkezve gondolt a bénázására, arra, hogy mennyire retteg a magasban. Kicsit megnyugodott, amikor ránézett a mellette csendesen szuszogó nőre. Szerette nézni. Majdnem tizenöt éve voltak együtt, Ágnes 16, ő 19 volt, amikor megismerkedtek. Zé szinte az első pillanattól tudta, ez nem játék, nem egy könnyed kaland. Elég volt néhány hónap, hogy megállapítsa, a lány nemcsak gyönyörű, de sokkal jobb ember nála. Már akkor eldöntötte, hogy feleségül veszi, a kérdés csak az volt, Ágnes képes-e tolerálni a kilengéseit, azt, hogy olykor egy-egy edzés, verseny után napokra eltűnik a barátaival. A lány elfogadta Zé időnként fékeveszett tempóját, de temperamentumos természetével a kritikus pillanatokban jelezte, eddig, és ne tovább!

A fiúnál az átdorbézolt éjszakák után, a hajnali kijózanodásnál rendszeresen megszólalt a vészcsengő: hagyd a lányt, ne rántsd magaddal! Az apám vérét örököltem, dübörgött ilyenkor az agyában. Ugyanolyan vagy, mint az apád! – a mondatot hol fejcsóválva, hol csibészesen, hol mérgesen, hol együttérzően mondták ki mások, egyedül az anyja volt az, aki mosolyogva tudatta vele.

Az apám ..., gondolkodott el a gyermekévein, aztán szép lassan elnyomta az álom. Az apjával küzdött, veszekedett valamiért, aztán arra ébredt, hogy zuhan.
Csatakosan, hunyorogva nézett az órára. Fél kilenc, ugrott ki az ágyból. Kicsit megszédült, átbotorkált a gyerekszobába, ahol a kisfiúval játszó felesége egy „jó reggelt, hétalvó” köszöntéssel mosolygott rá. A férfi dörmögött valamit, aztán bement a fürdőszobába, megnyitotta a csapot, s hideg vízzel próbálta rendbe hozni magát. Percekig locsolta az arcát, majd felegyenesedve, törölközővel a kezében belenézett a tükörbe. Az apja nézett vissza rá. Na, elmész te a … – sziszegte a fogai között. Fújt egy nagyot, aztán egy térdig érő melegítőalsót, egy kapucnis pulóvert rántott magára, edzőcipőt húzott, s egy „elmentem futni” felkiáltással behúzta maga mögött a lakás ajtaját. Ágnes csodálkozva nézett utána, érezte, valami nem stimmel, hiszen tudta, Zé utál futni, aktív versenyző korában is csak azért szedte a lábait, hogy minél hamarabb letudja az edzője által kijelölt távot. 

 

Gyalog ügetett le a kilencedik emeletről, ezzel a bemelegítést le is tudta. A földszinten nyújtott egy percet, aztán kilépett a lépcsőház kapuján. A szokásos rituáléját most sem hagyta el, lecsukta a szemét, a Nap felé fordította az arcát, s néhány másodpercig élvezte a sugarak simogatását. Aztán a fejébe húzta a kapucnit, s tempósan elindult az erdő felé. Nem gondolkodott, csak futott, igyekezett kizárni a külvilágot, a monoton lépteknek nem volt más céljuk, csak hogy kitisztítsa a fejét. Aztán amikor megállt az egyetem előtti zebránál, zöldre várva, mint egy jól irányzott ütés, úgy csapta fejbe a felismerés az éjszakai lidérces álomról.

 

Tizenöt körül lehetett, amikor egy nyári délelőtt beugrott az egyetem alagsorában a karbantartók főnökeként dolgozó apjához. A válás után nem volt kőbe vésve semmilyen láthatási idő, az anyja azt mondta, akkor mehet az apjához, amikor csak akar, tudta, a volt férje imádja az elsőszülött fiát. Nem állítható, hogy a műhely dolgozói a munka hősei lettek volna, a fiú a kopogtatás után általában arra lépett be, hogy vicceket mesélnek egymásnak, vagy valamelyik tanulót hülyítik. Az apja, az egykor az egyetemi csapatban játszó futballista vitte a prímet, osztogatott, akár a jobb napjain a középpályán. Ahogy meglátta a fiút, már ment is a sarokban készenlétbe helyezett bőrlabdáért. Nézzük, mit felejtettél! Figyelsz?, kérdezte, és már pörgette is a lasztit, a srác hol mellel, hol belsővel, hol rüszttel vette le, majd visszapasszolta. Aztán egy villáskulcsot dobott felé az apja villanó szemmel.  Zé puhán stoppolta le lábbal, s értetlenül nézett az apjára. A műhely elhallgatott, a melósok csendben nézték a furcsa gyakorlást. De már érkezett is egy csiszolásra váró fémdarab, majd egy franciakulcs. A srác minden idegszálával koncentrált, de akármilyen finoman igyekezett is levenni a feléje röpülő tárgyakat, egy idő után égni kezdett a lábfeje a könnyű nyári sportcipőben. Miután az apja befejezte a műsort, azt kérdezte mérgesen: Miért csináltál balhét edzésen? Egyáltalán, mit kerestél te egy fociedzésen?
Csak Szacsát kísértem el. Zsiga bá’ meg azt mondta, ha már itt vagyok, kérjek a szertárból szerelést, hogy kilegyen a négy ötfős csapat a kispályához. Négy évig jártam hozzá edzésre, miért ne szállhattam volna be?, kérdezett vissza a fiú.
Mert már nem vagy futballista!, jelentette ki az apja, majd így folytatta: miért a bitumenesen edzettetek?
Mert a hátsó salakos csupa sár volt az eső után, nem lehetett rámenni, érkezett a válasz.
És miért kellett a palánkra kenni a kis Rátkait? Felhívott Zsiga, hogy miután hülyét csináltál a kölyökből, még le is aláztad, nevetségessé tetted a csapat előtt, kiabált az apa.
Ő kezdte, replikázott a fiú. Amikor fedeztem a labdát, hátulról elkezdett rugdosni, én meg visszakönyököltem. Később adtam neki egy kötényt, erre teljesen kiakadt, s megpróbált vállal a palánkra lökni, de lepattant rólam. Aztán üvöltözött, hogy kicsinál, én meg kiröhögtem.
Te teljesen hülye vagy! Az a gyerek Zsiga kedvence, az apja a város legendája, már a nagycsapatnál is figyelik, korosztályos válogatott, üvöltött az apja.
Én is az vagyok, apa! Csak kicsit keményebb sportágban, de te egyszer sem néztél meg, emelte fel a hangját dühösen a fiú.
Szóval, kemény vagy?, kérdezett vissza az apja. Gyere, fiam, nézzük, mennyire.
Az alagsorból lifttel mentek fel az egyetem legfelső szintjére, majd onnan egy lépcsőházon keresztül a tetőtérbe. Az apa egy bevilágítóablakhoz lépett, kinyitotta, s kimászott a tetőre. Intett a fiúnak. Zé, amikor kidugta a fejét, azt látta, hogy az apja a párkányon ül, fütyörészve tekint a mélybe, s közben integet felé.
Gyere, dzsúdóbajnok, innen a legszebb ez az elb.szott város, mondta az apa a lábát lóbálva.
Zé óvatosan araszolt lefelé a meredek cserepezésen, s leült az apja mellé. A torkában dobogott a szíve, magában imádkozott, csak egyszer kerüljön le innen.
Az egykori futballista, szakmája szerint bádogos, úgy mozgott, mintha odaszületett volna. Ha unatkoztak a műhelyben, felmentek a tetőre, ő meg fogadásból a párkányon mászkált, mindenféle biztosítókötél nélkül, fityiszt mutatott a mélységnek. Teljesen mindegy volt, hogy józan vagy piás, ő volt a főnök, nem ellenőrizte senki.
Na, gyere, fiam, pattant fel néhány perc után az apa, mint a macska. Eleget időztünk, tette hozzá.
A fiú próbált felállni, a karjai és a lábai azonban nem engedelmeskedtek az akaratának. Nem tudok, nyögte ki halkan. Az apa szájszegletére kis mosoly ült ki. Fogd meg az alkarom, mondta nyugodtan, s nyújtotta a kezét. Zé minden erejét összeszedve, remegve fogta meg az apja karját. A férfi magabiztosan, játszi könnyedséggel segítette talpra a fiút, aztán bemásztak az ablakon a biztonságot jelentő tetőtérbe.
Legközelebb szerényebben, fiatalúr, mondta az apa, s megpróbálta átölelni a fiát.
Menj a f.szba, te idióta, ordította könnyes szemmel Zé, s ellökte magától az apját, majd remegő térdekkel elindult lefelé a lépcsőházban a lift irányába. Kezdte magát furcsán érezni, a negyedik emeleten lévő mosdóig már nem jutott el, a folyosón dobta ki a taccsot. Szerencsére senki sem látta. Csak az apja, aki nem mert közelebb menni a padlón görnyedő fiához. Soha többé nem látták egymást...

 

Zé közben a tervezett futóköre végére ért, s eltökélt arccal lépdelt fel a panel bejáratának lépcsőin. Hagyta a liftet, teljes erőből rohant fel a kilencedikre. Készüljetek, letusolok, aztán megyünk a Luna parkba, jelentette ki ellentmondást nem tűrően. A kisfiúnak felcsillant a szeme, a nőé értetlenséggel teli izgatottságot sugárzott.

 

Kicsizét közrefogva, kéz a kézben indultak a vidámpark felé a panelházakat összekötő széles járdán. A szembejövők közül sokan megnézték őket, az angyalarcú fiúcskára rámosolyogtak, milyen helyes család, súgtak össze az idősebb párok.

 

A Luna parkba érve a férfi megvette a jegyeket, a fiúcska pedig az anyja kezét húzva már az ufó előtt várakozott türelmetlenül. Zé kereste a kezelőt, hogy átnyújtsa neki a két jegyet, de nem találta a tegnapi fickót. Aztán észrevett az indítópultnál egy széles hátú, csíkos pólós férfit. Ismerősnek tűnt. Amikor a mutatványos megfordult, összeakadt a tekintetük, egymásra nevettek, Zé pedig felismerte benne egykori sporttársát.
Te mit csinálsz itt, kérdezte Zé, miközben megölelték egymást. Tudod, a térdem…, húzta el a száját keserűen a férfi, s nem folytatta tovább a mondatot.
Tudom, felelte csendesen Zé.
Gyerekkoruk óta együtt futott a pályájuk, s bár nem egy klubhoz tartoztak, a versenyekről, kerettáborokból jól ismerték egymást, volt, hogy a korosztályos válogatottal együtt utaztak külföldre, s jó néhány buli is összekötötte őket. Golyó aztán egy nyár alatt három súlycsoportot ugrott, felszedett tíz kiló izmot, összevert mindenkit a nehézsúlytól lefelé. Kokszról suttogtak… Annyira jól ment neki, hogy juniorként egy kőkemény orosz felnőttversenyre is kivitték. Nem kellett volna, összetörték, mint a perecet, a harmadik meccsen a bal térdében szakadt, tört minden, a legjobb sebészek sem tudták itthon összerakni. Sánta maradt, lábgéppel élte a mindennapjait, eltávolodott a sportágtól.
Apafül, mondta Kicsizé Golyó összegyűrt füleire nézve, s nevetett. Te is ilyen leszel húsz év szőnyeg után, pontosan olyan, mint apád és én, simogatta meg a fiúcska fejét a tagbaszakadt egykori tehetség.
Én vagyok a zenefelelős is, mit akarsz hallgatni a repülés közben?, tette fel a kérdést komoly arccal Golyó. Zé már válaszolni akart, hogy a gyerek nem sokat beszél, de a kisfiú megelőzte: Coldplay, mondta megfellebbezhetetlenül. A férfi bólintott, aztán fejével az ufó kabinjai felé biccentett, na, üljetek be, indulunk!
Miután elhelyezkedtek, Zé egyik kezével magához ölelte a fiát, a másik kezét pedig határozottan a kabin emelkedését irányító karra helyezte. Indulunk!, kiabálta a mikrofonba Golyó, s megszólalt a Coldplay Don’t Panic című dala. Coldplay, mondta a gyerek, Coldplay, nézett rá vissza az apja. Zé az első körben Ágnes biztató, bátorító tekintetével találkozott. Magasra, magasra!, kiabált Kicsizé. A férfi belefúrta az arcát a gyerek mindig illatos hajába, mintha tőle várna erőt. Aztán vett egy nagy levegőt, s koppanásig hátrahúzta a kart. Hangosan felnevettek. Elindultak felfelé.

 

 

Értékelés: Nincs Átlag: 5 (1 értékelés alapján)
Archívum