Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Presztízs Sport Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Presztízs Sport Magazint! Keresse az újságárusoknál a Presztízs Sport Magazint!
Online újság Újság

Bezárás

Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Presztízs Style Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Presztízs Style Magazint! Keresse az újságárusoknál a Presztízs Style Magazint!
Online újság Újság

Csattanó pofonok

Hol a határ?
Csisztu Zsuzsa
|
ProfimEdia-Red Dot
|
2016.07.13.
|
Csatt! – szólt hatalmasat. Csatt-csatt! Jött utána még két kisebb és néhány fogak között kipréselt mondat, melyeknek egyáltalán nem volt dicséretszagú a hanglejtése, még ha nem is értettem, miről és kinek szólt. Szidalmak lehettek románul, s aki kapta, jó ideig biztosan nem felejtette el.

 

A fizikai és a lelki terror ugyanis része volt a mindennapoknak; ha tetszik, ha nem, ott mindez munkaeszköznek számított. A csattanások idején éppen a másik balettrúdnál álltam, és csak annyira mertem hátrasandítani, hogy megnézzem, ki szipog. Simona Pauca arcán piros ujjnyomokat, és az ujjak között fehér csíkokat láttam. Még egy órával később is… 
 
[token global site-name]1984-et írtunk. A jelenetet nem elmesélték, a saját szememmel láttam. Déván edzőtáboroztam a magyar női tornászválogatottal, ott „vendégeskedtünk”, hiszen mi is – csakúgy, mint a románok – a Los Angeles-i olimpiára készültünk. Ők az egyik, mi a másik balettrúdnál kezdtük a napi kétszer négyórás edzés közül az elsőt a másfél órás, kegyetlenül nehéz balettórával, ami felért egy erőfejlesztéssel. Izmaink ugyanis remegtek a fáradtságtól, miközben fehérre váltan zsibbadt el a magasba nyújtott másik végtagunk, olyan sokáig és olyan sokszor kellett egyik lábunkon állva, a másikat a fejünk felett állóspárgában hosszú percekig megtartani. 
 
Nálunk ez kevésbé volt divat, de a román válogatottnál gond nélkül csattant a pofon, ha valaki megpróbált egy kicsit lógni. Persze ott mit számított? – gondolhatják, hiszen futószalagon gyártották a világklasszis tornászokat, és akinek nem tetszettek a módszerek, már mehetett is: ezer másik állt mögötte sorba. De nem mentek el, inkább maradtak. Pauca is. Én is maradtam. Csak én itthon. Persze a bojkott miatt. Ő pedig utazott Los Angelesbe. És én ugyan nem kaptam pofont, viszont érmet sem, pedig gyötrődtem eleget a sikerért. Ő olimpiai bajnok lett csapatban és gerendán is. Szabó Katival együtt. Megérte a pofon? Vagy csak azon múlott volna? Döntsék el Önök...
 
Többünknek felajánlották az akkori magyar válogatottból, hogy maradjunk ott a román válogatottal, és készüljünk velük az olimpiára, mert belőlünk is nagy bajnokot nevelnek. Azonban helyette mi vágtuk a centit, hogy mikor indulhatunk haza a február közepén fűtetlen úttörőtábori szállásról, a vacogva töltött éjszakák után, az éhezés küszöbén. Tényleg alig volt ennivaló a szegénység miatt, és a dupla falú táskákba rejtett anyai tarcsisütik is elfogytak addigra. (Mi csempésztünk ki több kiló cukrot, mosószert, Amo szappant és papírárut a román lányoknak még odafelé, akik a vajdasági és magyarul beszélő Szabó Katival küldték el nekünk segélykiáltásukat.) Egyéniben többen legyőztük az akkori román válogatott egy-két kiválóságát, nyilván erre alapozták a marasztaló ajánlatot, de egyszerűen elképzelhetetlennek tartottuk, hogy a mi – sokszor spártai keménységűnek tűnő edzésmódszereinket – egy még keményebbre, kegyetlenebbre, ráadásul a szüleinktől távoli dimenzióba helyezzük át.
 
Kiss László úszóedző ügye kapcsán felbolydult a világ, és csak kapkodom a fejem, hogy kik és milyen kérdéseket tesznek fel az élsport belső világát kritizálva még akkor is, ha valahol sejtjük, ki az eszköz, és ki a célba vett személy ebben a konkrét esetben. Főleg olyanok teszik fel ezeket a kérdéseket, akik nem voltak benne, nem élték át azokat a folyamatokat, hogy valójában hogyan is születnek a világklasszis sporteredmények, és most hol műfelháborodással, hol álnaiv témaköröket feszegetve, de legfőképpen szenzációhajhászként rácsodálkoznak egy-egy korszakra, az ott és akkor született sporteredményekre. 
 
Kiss László-témában szükségtelen, hogy én is megnyilvánuljak. Talán azt a néhány apróságot kivéve, hogy ami Kiss Lászlóval az elmúlt hetekben történt, az teljesen ellentmond annak, amit éveken keresztül a jogi egyetem büntetőjogóráján belénk vertek a büntetés céljait illetően, amelyek közül az egyik legfontosabb a „büntetését letöltött személy visszavezetése a társadalomba” elvéről szólt. Mint ahogy bizonyos erőszakos cselekmények erkölcsi elévülhetetlenségét nem megkérdőjelezve azt is látni kell, hogy 55 év munkáját és edzői eredményeit – akármennyire szeretnék is sokan – nem lehet meg nem történtté tenni, mert azt a munkát, bizony, el kellett végezni. 
 
Én világéletemben – akármi lesz is – sportolópárti leszek, és az elvégzett munka iránti alázat és tisztelet pártján álló ember maradok. Ez különösen akkor érzékeny téma, amikor ma egyesek azokat az aktákat szeretnék újraírni, amelyek, mondjuk, az egykor – például a szocializmus idején – és a ma született világklasszis sportteljesítmények körülményeit, létrejöttét dokumentálják. 
 
[token global site-name]Álnaivitás nélkül, kissé sarkítva azt is mondhatnánk, hogy jókedvű, önmagáért a testkultúra öröméért művelt, a társaságért, a játék vegytiszta – a győzelmet, mint elemet figyelmen kívül hagyó – létéért végzett sporttevékenység, nagyjából Coubertin „nem a győzelem, hanem a részvétel a fontos” gondolatánál született meg és halt is ki azon melegében. Szerintem egy kezemen meg tudnám számolni, hogy az újkori olimpiák történetében hány olyan multisport-találkozó volt, ahol az egyes nemzetbéli sportolók teljesítménye személyes és közeli hozzátartozójuk örömén túl ne szolgált volna magasztosabb, nemzeti, avagy nemzetpolitikai, sportpolitikai vagy később kőkemény üzleti érdekeket. Vagyis mindez azt jelentette, hogy egy tehetséges ember – nevezzük így a sport felé induló, jó fizikumú, jó adottságú sportolót – egyszer csak része lett egy fejlettebb vagy kevésbé fejlett gépezetnek, amelyben szülők, edzők, sportvezetők, politikusok, sajtómunkások, ügynökök, menedzserek, üzletemberek boldogulása és egy nemzet közérzete és önbecsülése is attól függött, hogy ő hogyan sáfárkodik ezzel a tehetséggel, és azt milyen hosszan tudja kamatoztatni. Ez pedig sportáganként ugyan más-más eszközöket igényelt, de abban nem különbözött egyik sem, hogy ez az elvárás egyre feszítettebb tempójú edzésmunkát, a hobbisportot hátrahagyó, professzionalizálódó szemléletet, a fizikai és szellemi határok feszegetését és az érdekeknek való megfelelést jelentette. 
 
A múltban, persze, gyakorta uralkodott az a hozzáállás, hogy mindegy, miképpen, csak jöjjön az eredmény. Ahol a szocialista társadalmi berendezkedés és a szocialista ember fölényét kellett demonstrálni, ott előbb-utóbb kialakult az a mentalitás, hogy csak szülessen meg az eredmény, mindegy, milyen áron. 
 
Ma már tudjuk nagyjából, amit akkor is sejtettünk: hogy mi folyhatott az egykori NDK-s doppinglaborokban. A mesterséges megtermékenyítésektől a hormonkezeléseken át sok tébolyultságra már fény derült, de végül is elég volt csak az Egerszegi Krisztina mellett álló NDK-s lányokra – khm, mondom: lányokra – pillantani a dobogón a szöuli olimpián, hogy sejtsük, valami nincs rendjén. Hozzáteszem ugyanakkor, egyáltalán nem biztos, hogy azoknak a sportolónőknek – volt egyébként kötelező szexvizsgálat, első ízben épp Szöulban szájnyálkahártyából vett mintából, tudom, mert én is átestem rajta, és átmentem a szűrőn, hogy nő vagyok, és róluk sem tudom, hogy megbuktak volna –, szóval hogy nekik lett volna bármi választásuk a tekintetben, hogy az egyébként a napi leúszott, mondjuk, tizenöt kilométerük mellett mit vesznek be, vagy mit mernek megtagadni. 
 
Más sportokban is jellemzően jelen voltak (és vannak) a sportági önkínzások. Elég a súlycsoportos sportágak máig embert próbáló, és a józan biológiai elveket minden szempontból felrúgó fogyasztásaira gondolni. Amikor egy birkózó vagy bokszoló, mondjuk, tíz kiló körül „fogyaszt be”, s a végén szó szerint a saját nyálát köpködi, miután benejlonozva, pufidzsekiben lefutott három Tatai-tó-kört, ült két órát a szaunában, nem ivott és nem evett napok óta, hogy hozza a súlyát a mérlegelésen, miközben agyonedzette magát, és a szíve ezt a dehidratálódott, besűrűsödött vért pumpálva igyekezett megmozgatni a testét kétszáz körüli pulzussal. Az mi? Szanatórium? 
 
Martinek János olimpiai, világ- és Európa-bajnok öttusázónk, ma már mondhatjuk, hogy nem mérgesen, hanem hálával gondol dr. Török Ferencre, az akkori szövetségi kapitányra. 1989-ben, a budapesti világbajnokságon történt, hogy Janó már kétszeres olimpiai bajnokként kissé szétszórtan, talán csöppet túlzott önbizalommal és nyolc egymás után elveszített asszóval kezdte a hazai vébét. Ekkor Török félrehívta, lekevert neki egy nagy pofont, ami aztán Martineket észhez térítette. Kérdezem én: Janónak fel kellett volna jelentenie őt ezért? Vissza kellett volna adnia, mint egy ereje teljében lévő férfinak? Vagy azonnal a rendőrségre kellett volna indulnia a pást helyett? Csapat- és váltóarany lett belőle, és egy emlék, melyből legfeljebb a hála maradt meg. Egyrészt az időben érkezett figyelmeztetésért, másrészt azért, hogy Török Feri legalább nem azt tette, mint az orosz edző, aki a pást mellett, a nagy nyilvánosság előtt pofozta fel versenyzőjét. Na jó, hát egy kitűnő jogásztól ennél óvatosabb cselekvést várhatunk el, aki ha ezen most megsértődik, legfeljebb megvédi magát; kellően jó ügyvéd ő ehhez – mondta nekem Janó.
 
De beszélhetnénk a sportágspecifikus és az ösztönzést nem annyira a simogatás nyelvén ábrázoló szituációkról. A torna világáról készült egy csodálatos művészi film, Hajdu Szabolcs Fehér tenyér című alkotása, melyben volt szerencsém egy riporternőt alakítani egy cameoszerű szerepben. Ő inkább a kissé túlzó művészi dramaturgia szintjén mutatta meg filmjében a tornasport kegyetlenségeit, noha nem mondom, hogy nem voltak fellelhetők benne a valóságos viszonyokhoz hasonlatos jelenségek. A tornasportban – is – talán az a legkeményebb, hogy a filmben látott durvaságok és testi-lelki fenyegetettség mellett ez a sportág tényleg elvárja az embertől, hogy ha az edzője nem is, de ő maga legyen saját magával a legkegyetlenebb hajcsár. 
 
[token global site-name]Léteztek a torna világában más, legalább ennyire felháborító és bizonyosan létező aljasságok. Egy időben a születési anyakönyvi kivonatok hamisítása dívott, különösen azokban a volt szocialista országokban, ahol megvolt az állami akarat és a gépezet az adminisztrációk összefésüléséhez. Személyesen voltam fültanúja annak, amikor 1983-ban, egy Japánban rendezett ifjúsági versenyen én, a 13 éves tornászpalánta, az akkor még feltűnően apró, későbbi háromszoros olimpiai és hétszeres világbajnok román tornásznő, Daniela Silivas életkora felől érdeklődve a magyarul is kedves tájszólással beszélő csapattársától, azt tudtam meg, hogy „Daniela tizénegy, déé, ném szábád mondáni, ő tizénhárom”. Évekkel később, egy 2002-es interjúban saját maga ismerte el, hogy a románok egyszer csak adtak neki egy másik útlevelet 1985-ben, és annyit mondtak a személye beavatása nélkül, hogy figyeljen arra, mától nem tizenhárom éves, hanem tizenöt. Ezzel csak az volt a probléma, hogy az az évi montreali vébén én tényleg a szabályoknak megfelelően elsőéves felnőttként indultam a világbajnokságon, ő viszont a minimuméletkor alatt kettővel. Az akkor nyert gerenda-világbajnoki címét utólag, most el kéne venni? Hiszen nem is nevezhették volna még két évig! Kinek a tisztje ezt megtenni? Persze tiltakozhatnék, mint egykori versenytárs, hogy elvette előlem/előlünk a helyet, hogy szabálytalanul indult. De ma ki venné ezt komolyan? És kit kéne felelősségre vonni? Aki másik útlevelet adott, aki hagyta, aki mindezt elnézte? Nem analógia természetesen Kiss László esetével, de itt is, ott is sokak felelőssége vetődik fel, amit nem biztos, hogy egyetlen ember nyakába kellene varrni. Utólag. 
 
Szeretett sportágam legnagyobb – és persze napvilágra került – életkor-hamisító botrányát egyébként az észak-koreaiak produkáltak a kilencvenes évek elején. A felemáskorlát-specialista Kim Gwang-suk, akiről soha nem derült ki, valójában hány évesen nyerte ezen a szeren 1991-ben, Indianapolisban a világbajnoki címét. Azon bukott meg később, hogy az észak-koreai szövetség emberei egyszerűen elfelejtették, mit hazudtak Kim életkoráról az előző évben, és emiatt három éven keresztül mindig tizenöt évesként nevezték be az adott év világversenyére, ám az 1992-es barcelonai olimpiára hirtelen két évet öregedve egyszer csak tizenhét lett. Érmeit ugyan megtarthatta, de a Nemzetközi Tornaszövetség eltiltotta hazája teljes válogatottját az 1993-as világbajnokságon való szerepléstől. 
 
De beszélhetnénk a mi sportágunkban is központi kérdésnek számító súlyproblémákról, ami az éheztetéstől a súlyos pszichológiai problémákat okozó bulimián vagy anorexia nervosa, vagyis a farkaséhségtől a kóros soványságig tartó betegségeken át eszméletlen mennyiségű problémát hozott felszínre. Az egykori világklasszis, Nadia Comaneci, vagy éppen a háromszoros olimpiai és ötszörös világbajnok, Szvetlana Boginszkaja közül egyik sem azért kapott idejekorán teljes fogpótlást, mert kitörték volna a fogaikat valamelyik szeren egy trükkös mozdulatot tanulva. Viszont a koplalás miatti önhánytatást olyan sokszor csinálták – persze más, kevésbé híres tornászokkal együtt –, hogy a feljövő gyomorsav szó szerint szétmarta a fogaikat, és csak egy kis csonk maradt a helyükön. Erre jött a protkó, és újra lehetett mosolyogniuk. Na most, kérdem én: csukjuk be egy olyan sportág kapuit, ahol ez megtörténhet egy fiatal nővel vagy egy majdnem gyerekkel? Vagy húzzuk le a rolót az egész szépségipar és modellvilág ajtaján? Mert ott is ez megy, nemde? 
 
Persze fel lehet tenni a kérdést, és meg is lehet fogalmazni azt az óhajt, hogy gyerekeket úgy lenne jó sportoltatni, ha mögötte soha nem lenne semmilyen, az akaratuk elleni cselekvés, vagy akár egy cseppnyi erőltetett szándék. De az a kiábrándító helyzet, hogy a versenysportban ez szinte a világ bármely pontján elképzelhetetlen. Aki nyerni akar, beszáll ebbe a kőkemény csatába, legfőképpen azért, mert óriási a konkurencia mindenhol. A felnőtté váló és időközben a saját sorsukról dönteni képes élsportolók felmérhetik, hogy vállalják-e testük önkéntes kiszipolyozását, és hogy az extrém teljesítmény reményében extrém eszközöket és módszereket is elviselnek-e, végigcsinálnak-e az ezekkel együtt járó minden rizikóval. Feltéve, ha tudnak róla. 
 
A tiltott szerek és módszerek ellen ugyanakkor minden eszközzel harcolni kell, és reménykedni abban, hogy valahol még létezik tiszta verseny, és benne makulátlan emberek.
 
De amíg erre vágyunk, a lelkünk mélyén azt is tudjuk, hogy már most, ebben a pillanatban – és ne találgassunk, hogy kinek a megbízásából és milyen érdekek vagy üzleti érdekcsoportok mentén – a világ számos pontján dolgoznak olyan tudósok, szakemberek, akik azon munkálkodnak, hogy megalkossák azt a teljesítményfokozót, amelyik ki tudja, milyen módon avatkozik be az agyonedzett emberi test szerkezetébe, hogy még nagyobb teljesítményre ösztönözze azt.  Lehetőleg nyomok nélkül... Dolgoznak, persze, kemény tempóban az őket üldözők is abban a reményben, hogy egyszer majd beérik az üldözötteket ebben a rabló-pandúr csatában, de ez a verseny és a nagy formátumú sportszórakoztatás – valljuk meg – mindig is kegyetlenül nehéz műfaj marad. Olyan, amely valahol szintén testi-lelki erőszak saját magunkon az érvényesülésért, a sikerért és az örömérzetért. Szóval – gondolkozzunk, mielőtt ítélkezünk!
 
Szerző: Csisztu Zsuzsa
Fotók: Profimedia-Red Dot
 
A cikk a Presztízs Sport magazin 4/5-ös számában jelent meg.
Még nincs értékelve
Archívum