Az 1992-es barcelonai olimpián a magyar cselgáncsozók igazi sikertörténetet írtak. Kovács Antal olimpiai bajnok lett, Csák József és Hajtós Bertalan ezüstérmet, Csősz Imre bronzérmet szerzett, míg Wágner József ötödik, Gránicz Éva hetedik helyen zárt. Nem csoda hát, hogy az utolsó dzsúdós nap végén – amikor az olimpia a további sportágakkal még javában dübörgött tovább – Moravetz Ferenc, a férfiak és Andrássy László, a nők szövetségi kapitánya összehívta az egész csapatot egy pezsgős, gratulálós köszönetnyilvánításra, közös ünneplésre. Innentől Csősz Imre „tudósít” a helyszínről:

– Nem tudom, honnan szereztünk az olimpiai faluban annyi pezsgőt, de hál’istennek volt bőven – meséli a jelenleg a Nemzetközi Cselgáncs Szövetség (IJF) ellenőreként dolgozó sportember. – A „megbeszélés” után nótázva vonultunk végig az olimpiai falun, le egészen a tengerpartig, ahol még folytatódott az éneklés. Másnap reggel meglepve láttuk, hogy a csapat olimpiai központjának falán egy hatalmas fekete pont díszeleg. Kiderült, hogy a hajnali lármázásunkkal a másnap fontos mérkőzést vívó férfi kézilabdázóinkat ébresztettük fel. Szerintem egyetlen dzsúdós ( vagy más) csapat sem részesült még az olimpiák történetében fekete pontos figyelmeztetésben, hát még ilyen eredményes szereplés után! Sokáig mondjuk nem búslakodtunk, hamarosan fogtuk magunkat és újra levonultunk a tengerpartra, ahol bográcsban egy eredeti hortobágyi slambucot főztünk. Azzal talán senkit nem keltettünk fel – legfeljebb az illatával.  

 

 

A teljes cikk a Presztízs Sport 9/3-as számában olvasható.