Talán csak az életkoromból fakadó nosztalgia mondatja velem, de én nem emlékszem, hogy akár a pályaválasztás, akár a sportágválasztás ekkora problémát jelentett volna nekem vagy a családomnak. Talán csak egyszer, az általános iskola vége felé beszéltek arról, hogy mit is terveznek velem – ha jól emlékszem, azt mondta a nagymamám, hogy szinte mindegy, csak legyen a gyereknek egy elfogadható szakmája, legyen szobafestő vagy autószerelő, esetleg karosszérialakatos. Az igaz, hogy egy jó villanyszerelő napjainkban is sokat keres, de a mai szülők inkább informatikust, ügyvédet vagy közgazdászt faragnának a gyerekből, hiszen ezek az évtized divatszakmái, de hogy ezek maradnak-e húsz-harminc év múlva is, az megjósolhatatlan. Tíz-húsz év – azaz mire a gyermek felnő – akkora változásokat hoz az életünkbe, amit ma még megjósolni sem tudunk. Harminc éve még nem használtuk az internetet, nem ismertük a mobiltelefont, húsz éve kezdett csak elterjedni a PC az otthonokban, tíz év alatt a közösségi média maga alá gyűrte a világot, idén pedig az infektológusok tekintélye nőtt az egekbe. Ez az analógia igaz lehet a sportra is, hiszen ki tudja megjósolni, hogy a ma még sikersportágnak számító vízilabda vagy kajak-kenu mennyit és milyen irányba változik hazai és nemzetközi tekintetben. A mostani sportfinanszírozás tökéletesen megoldja a jelent, sőt biztos megélhetést garantál napjaink sportolóinak, de olyan távol áll a piaci viszonyoktól, hogy sejthetően ez a helyzet nem tarthat örökké. 

A teljes cikk a Presztízs Sport 8/6-os számában olvasható.