Már látszanak az utolsó méterek…

„Vagy mégsem?

Egyáltalán, hol vagyok? Melyik hegyen is? És hol vannak a többiek…? Hol van Dávid?”

 

Szilárddal a saját elméje játszik csúfos játékot. Talán csak így törleszt azért, hogy ide kellett jönni, ebbe a magasságba, ahol már olyan kevés az oxigén, hogy az ember létezése valójában lassú haldoklás. Talán csak ezzel a trükkel akarja visszafordulásra kényszeríteni, megfordulásra, lefelé, méterről méterre közelebb az éltető oxigénhez.

 

De Szilárd csak araszol tovább, fölfelé. Az előbbi élénkség már teljesen elhagyta, most már újra csak a küzdelem van… minden lelassul, minden beszűkül, 

 

 

Suhajda Szilárd, ez a 37 éves békéscsabai tanárember felfoghatatlan magasságokban jár, ezekben a percekben lép be a hiperhalálzónába, elhagyja a 8500 méteres magasságot. Most végleg megérti társa, Klein Dávid pár évvel ezelőtt átélt élményét.

 

„8000 méter felett a létezés határmezsgyéjén járok. Úgy is mondhatnám: alig létezem. Az emberi szervezetnek mindenhez oxigénre van szüksége: a mozgáshoz, az emésztéshez, a gondolkodáshoz, a fűtéshez. Odafent a világ emberidegen: fagyott, ellenséges és szép. Csak vendég lehetek odafent. Éles határú tárgyak, sarkos formavilág, dermedt, élettelen és kristálytiszta közeg, ami körbevesz. A Hegy sarokba szorít. A hegyek világa számomra mégis a szabadságot jelenti. A szabad létezés nyers örömét és kíméletlen felelősségét. A végső magányt és a bajtársiasságot. Önmagammal való őszinte szembenézést. Ilyenkor felteszem magamnak a réges-régi kérdéseket: Ki vagyok? Hol a helyem a világban? A hegy pedig mindig egyszerű és világos választ ad.”

 

Igen, igen, ezeket mondta Dávid.

 

A teljes cikk a Presztízs Sport 7/9-es számában olvasható.