Ketten egyedül a „Hegyek hegyén”
Amikor a saját elméd a legnagyobb ellenfél
Szurmai János
|
Suhajda Szilárd-Klein Dávid/Eseményhorizont
|
2019.10.03.
|
![[token global site-name]](/sites/presztizssport.com/files/imagecache/cikk_allo_320px_jobb/images/ketten-egyedul-a-hegyek-hegyen-24789.jpg)
„Vagy mégsem?
Egyáltalán, hol vagyok? Melyik hegyen is? És hol vannak a többiek…? Hol van Dávid?”
Szilárddal a saját elméje játszik csúfos játékot. Talán csak így törleszt azért, hogy ide kellett jönni, ebbe a magasságba, ahol már olyan kevés az oxigén, hogy az ember létezése valójában lassú haldoklás. Talán csak ezzel a trükkel akarja visszafordulásra kényszeríteni, megfordulásra, lefelé, méterről méterre közelebb az éltető oxigénhez.
De Szilárd csak araszol tovább, fölfelé. Az előbbi élénkség már teljesen elhagyta, most már újra csak a küzdelem van… minden lelassul, minden beszűkül,
minden lépés az egyetlen a világegyetemben.
Suhajda Szilárd, ez a 37 éves békéscsabai tanárember felfoghatatlan magasságokban jár, ezekben a percekben lép be a hiperhalálzónába, elhagyja a 8500 méteres magasságot. Most végleg megérti társa, Klein Dávid pár évvel ezelőtt átélt élményét.
„8000 méter felett a létezés határmezsgyéjén járok. Úgy is mondhatnám: alig létezem. Az emberi szervezetnek mindenhez oxigénre van szüksége: a mozgáshoz, az emésztéshez, a gondolkodáshoz, a fűtéshez. Odafent a világ emberidegen: fagyott, ellenséges és szép. Csak vendég lehetek odafent. Éles határú tárgyak, sarkos formavilág, dermedt, élettelen és kristálytiszta közeg, ami körbevesz. A Hegy sarokba szorít. A hegyek világa számomra mégis a szabadságot jelenti. A szabad létezés nyers örömét és kíméletlen felelősségét. A végső magányt és a bajtársiasságot. Önmagammal való őszinte szembenézést. Ilyenkor felteszem magamnak a réges-régi kérdéseket: Ki vagyok? Hol a helyem a világban? A hegy pedig mindig egyszerű és világos választ ad.”
Igen, igen, ezeket mondta Dávid.
A teljes cikk a Presztízs Sport 7/9-es számában olvasható.