Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Presztízs Sport Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Presztízs Sport Magazint! Keresse az újságárusoknál a Presztízs Sport Magazint!
Online újság Újság

Bezárás

Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Presztízs Style Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Presztízs Style Magazint! Keresse az újságárusoknál a Presztízs Style Magazint!
Online újság Újság

Mediterrán mesterlövész

Feczesin Róbert inkább sétál a természetben, mint a vörös szőnyegen
dr. Szász Adrián
|
ujpestfc.hu
|
2019.11.19.
|
Az Újpest FC csatárával egy Nebojša Vignjević-féle, kifejezetten támadásbefejezésekre kihegyezett tréning után beszélgetünk. Felvetem, milyen pozitív hangulatban, a „coach” részéről csupa angol nyelvű biztatás közepette zajlott az edzés (a vége legalábbis, amit láttam belőle). „Van ilyen is, de amikor szidást érdemel a csapat, lelkileg azt is ki kell bírni. Azért vagyok profi sportoló, hogy tudjam: nem személy szerint engem bántanak ilyenkor, hanem a koncentrációt akarják felébreszteni” – mondja Feczesin Róbert, s érzem, hogy már a rutin szól belőle. Majd ahogy – Marco Rossi szövetségi kapitány neve hallatán – az olasz edzőkről beszél, azt is megállapítom: a mai napig magáénak érzi az itáliai futballkultúrát. Nem csoda, hogy naprakész belőle: hét éven át kint futballozott, miután soproni kitérővel 2006-ban eligazolt a Megyeri útról, s mielőtt/miközben megjárta Debrecen és Fehérvár mellett Dél-Koreát, Törökországot is. Most, „krisztusi korban” újra közel került a válogatotthoz, amelynél nyolc éven át mellőzték. Érdekes, hogy ehhez haza kellett térnie a negyedik kerületbe. Mindjárt elmondja, hogyan éli meg a helyzetet.

 

[token global site-name]– Ahogy mondani szokás: minden olyan gyorsan történt…
– Valóban hirtelen jött a váltás. Az alapozást még Törökországban csináltam végig, ám amikor befutott az újpesti lehetőség, másnap már itthon edzettem. Örültem, noha 2006 óta szinte minden megváltozott: kivéve a stadiont és két-három embert a klubnál. A szurkolók jó szívvel fogadtak, volt, aki megüzente, hogy csak miattam újra kijár majd a meccsekre, ami jólesett.
 
Pengék és szabályok
 
– Hiányposztra érkeztél, mindjárt gólokat vártak tőled, és a rutinodnál fogva valószínűleg azt is, hogy a pályán vezér legyél. 
– Szerencsére sikerült is így nyitnom. Ma már mindenhol nagy az elvárás, nincs olyan, hogy valahol ne azonnal kellene teljesíteni. Mivel külföldről jövök, itthon talán még többet várnak tőlem. Pedig minden bajnokság, sőt minden klub egy kicsit más stílust képvisel, máshogy is kell játszani. Láttunk óriási neveket, akiknek belecsorbult a pengéjük egy-egy váltásba: elég az Olaszországban ünnepelt Sevcsenkót említeni, aki Angliában nem találta a helyét. Vagy Fernando Torrest, aki a Liverpoolban még szárnyalt, majd elveszítette önmagát. Nyomás pedig az élet minden területén van. Abban, hogy jól viselem, sok minden segít: például most, hogy hazatértem, a családommal és a barátaimmal is több időt tudok tölteni.
 
– Könnyen alkalmazkodó típus vagy?
– Szabályok szerint szeretem a sportéletemet és a magánéletemet is élni. Ha ezeket megszegem, annak általában meg is fizetem az árát. Épp ezért, ahol lefektetett szabályok szerint működnek a dolgok, oda nagyon könnyen be tudok illeszkedni. Pedig nem vagyok túlzottan barátkozó típus, egy bizonyos szinten túl nem engedem közel magamhoz az embereket. Olaszországban és Dél-Koreában szabályozottan mentek a dolgok, Törökországban kevésbé. Aki az európai futballból érkezik, eleinte keresi, ott mi miért történik. Például az, hogy nyolc játékos „csak úgy” húsz percet késik a megbeszélt időpontról. Aztán megérted, hogy ez az ő kultúrájuk, s túl kell lépned rajta, mert megváltoztatni külföldiként úgysem tudod.
 
– Ha jól értem, a pályán kívül is fegyelemhez szoktál…
– Szerencsére ilyen nevelést kaptam, a munkában hiszek. Arra tanítottak, hogy magamért teszek mindent, s amit elvégzek, az bennem marad. Ezért is szeretek rendszerben élni. Nem vagyok tisztaságmániás vagy ilyesmi, de tudom, hogy honnan szabad késnem és honnan nem, különben következménye van. Más kérdés, hogy ebben a rohanó világban a késés már nem csak rajtam múlik, külső tényezők is okozhatják.
 
Csatárként a nagyvilágban
 
– Marco Rossi kapitány azt is az erényednek nevezte, hogy a csapatért játszol. Pedig csatárként nem olyan egyszerű a csapatérdek oltárán feláldozni az egyéni célokat.
– A csapatot helyezem előtérbe, mert nekem az a sikerélmény fontosabb, amit a mérkőzés után együtt átélhetünk, mint az, amit én egy-egy gólom után. Ha ehhez az kell, hogy amikor ketten megyünk szembe a kapussal, gólpasszt adjak, le fogom passzolni a labdát. Olaszországban főleg az Ascolinál dicsértek ezért, amikor Simone Zaza volt a csatártársam, és én kilenc góllal zártam a szezont, ő pedig tizenhattal, de abból nyolcat az én gólpasszomból szerzett…
 
– Nehéz volt a mediterránoknál elfogadtatnod magad?
– A második-harmadik évem után már közéjük tartozónak éreztem magam, mert kialakultak baráti kapcsolataim, össze tudtunk járni akár olyan volt csapattársaimmal is, akikkel nem laktunk egymástól messze. A mai napig van, akihez visszajárok minden évben nyaralni.
 
– Szóval az, hogy nem engeded túl közel magadhoz az embereket, nem zárja ki, hogy barátokat szerezz. Az öltözői zríkákban is benne vagy?
– Szeretek viccelődni, és ebbe az is belefér, hogy velem szórakozzanak. Jó hangulat nélkül semmilyen munkát nem lehet jól végezni, és ahol huszonöt-harminc ember sokat van együtt egy légtérben, csak úgy oldható a feszültség, ha megy a zríka. Aztán ahogy elhagyjuk az öltözőt, mindenki átlép a privát szférájába, ahol én ugyancsak kedvelem a társasági életet.
 
A teljes cikk a Presztízs Sport 7/11-es számában olvasható.
Még nincs értékelve
Archívum