Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Presztízs Sport Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Presztízs Sport Magazint! Keresse az újságárusoknál a Presztízs Sport Magazint!
Online újság Újság

Bezárás

Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Presztízs Style Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Presztízs Style Magazint! Keresse az újságárusoknál a Presztízs Style Magazint!
Online újság Újság

Fogott bábu lép

Szurmai János
|
30Y archív
|
2014.04.08.
|
Te karoltál bele a zebránál a vak lányba, s azzal a lendülettel bele is vezetted egy bokáig érő pocsolyába. A szakadó hóesésben, egy pillanatokkal előbb még mosolygósnak várt délután romjait szemlélve, gyakorlatilag száz százalékra vettem, hogy azonnal elbőgöd magad. De nem, alig öt percre rá, miután közölted, hogy itt és most, azonnal és rögtön, feltétlenül meg kell innunk valami meleget az átfázás ellen, s lerángattál minket egy meredek lépcsőjű sörözőbe, s még vetkőzés közben rendeltél három teát, szóval alig öt percre rá már újra nevettél.

 

[token global site-name]

Mégis, milyen bűbájjal csaltad ki Anna (mert eddigre már ez is kiderült) tárcáját, s belőle azt a sötét szemüveges férfit ábrázoló képet? S milyen varázslattal nyitottad meg Anna lelkét?
– Megtaláltad a fotót? – emlékszel, ezt kérdezte a vak lány.
– Aha!
– A vőlegényem – hangjában büszkeség csendült. – Férjhez fogok hozzá menni. Tetszik?
– Helyes fiú. Olyan komoly.
– Az is! Sakkozik.
– Sakkozik? A látókkal?
– Dehogy! A vakok sakkjáról még nem hallottál? Milyennek látod? Nem furcsa? Hat éve ismerem, és még soha nem láttam. Csak az érintését, a hangját, az illatát éreztem. Te meg bármikor megnézheted…
Egy hosszú percen át csak a teánkat kavargattuk, aztán Anna úgy döntött, belevág a történetbe.
– Már a vakok iskolájába is együtt jártunk… ott mindenkinek egyforma a sorsa, higgyétek el, ilyenkor az sem számít igazán, ha valakinek gazdagabbak a szülei a többinél. Milyen pénzen adhatnák vissza a látását? De a sorsközösség mégsem hozza mindig össze az embereket, hiába is gondolnátok. Sokuknak a csüggedés, a keserűség, a harag tölti be a bensőjét. Miért pont én? – kérdezik maguktól. Mit vétettem? István egészen más volt. Talán azért, mert nem vaknak született, s élete első néhány hónapjában megismerhette a napfényt, a színeket, a formákat, s ebből elraktározott valamit a lelke legmélyére, mielőtt a betegség majdnem teljesen elvette a szeme világát… Talán legbelül élt benne a remény, hogy az a megmaradt tíz százalék egyszer még meggyógyítható… Tíz százalék, alig több, mint a semmi… Csak fények és a sötétség. Csak nagyon nagy világosság, vagy mély feketeség… De ő egészen más volt. Az iskolában megtanulta a Braille-írást, mint mindannyian, de a tizennegyedik születésnapjára a szüleitől egy hatalmas nagyítót kért… Hogy használta-e? Nem tudom. Az biztos, néha órákat ücsörgött a könyvei felett, ilyenkor nem lehetett hozzászólni. S ezek nem a mi megszokott dombornyomásos könyveink voltak, hanem olyanok, amiket a rendes emberek bármikor elolvashatnak… Néha azt hittem, mégsem innen vette a történeteit, hanem csak úgy olvasott, bogarászott, ahogy mindannyian… De annyival többet tudott a világról! Különös tájakról, érdekes emberekről mesélt, fejből szavalt verseket… és engem annyiszor megnevetetett!
Az egykori kacagások halvány másaként széles mosolyra húzódott a szája, s te vele nevettél.
– Tudjátok, nekünk, vakoknak a tapintás, az érintés egészen mást jelent… az egész világot. Szinte természetes, hogy beszéd közben megérintjük a másikat… aztán Istvánnal rájöttünk, hogy kettőnknek sokkal több a megszokottnál, ha megérintjük a másikat. Az arcát, a nyakát, a vállát… De engem legjobban a hangja fogott meg... Igen, amiatt sokat aggódtam… István egy telefonközpontban került dolgozni, ha ideje engedte, tízszer is felhívott napjában… azon a kedves hangján… s én csak amiatt aggódtam, hogy egyszer valaki beleszeret abba a basszusba, aki nem tudja, hogy vak, csak a hangját hallja, úgy, mint én, s elszereti tőlem… Aztán egy nap, emlékszem, péntek volt, egész nap nem csörgött a telefon. Délig vártam, aztán megpróbáltam felhívni… Sokáig foglaltat jelzett… mit éltem át abban az órában! Aztán felvette, s teljesen hivatalos hangon mutatkozott be. Hogy tudott ilyen mereven beszélni azon a drága hangján? „Istikém, szerelmem, te vagy az? Miért nem hívtál egész nap?” „Most nem érek rá! Majd kereslek!” „De még ma?! Nincs semmi bajod? Ugye, nincs semmi bajod?” „Majd hívlak, ha lehet.” S ezzel letette.
Ahogy Anna előremeredt, éreztük, hogy a világtalan ember most magába fordulva élete filmjét vetíti.
– Képzelhetitek, mi minden cikázott a fejemben… aztán nem bírtam tovább. Taxit hívtam, s kerül, amibe kerül, átvitettem magam a város másik végébe. „Isitikém, én vagyok az!”, „Mit keresel itt?” „Úgy aggódtam!” „Nincs semmi bajom! Most dolgoznom kell…” Soha nem jártam ezelőtt a munkahelyén, nem volt rá szükség. Sőt, hogy kiköltözött az intézetből, ő jött el mindennap értem, hogy együtt lehessünk… néha csak sétáltunk, néha leültünk egy padra, s néha, igen, néha elkalandoztunk. István lakására… Lakás? Egy szobát kapott egy munkásszállón… Mindig műszakváltás idején mehettünk, hogy senki ne vegyen észre minket… s ha abban az apró földszinti szobában megöleltük egymást, a világ hirtelen úgy kitárult…
Megfigyelted? Közben mi is egyre közelebb húzódtunk egymáshoz.
– Szóval, a munkahelyén még soha sem jártam. De most semmi sem érdekelt, csak meg akartam ölelni… a hangok alapján tudtam, más is néz minket, tisztes távolban vagy öten bámulják a jelenetet, de én nem bírtam tovább, hozzáléptem, s magamhoz húztam… Aztán szinte felsikoltottam ijedtemben. A fején hatalmas kötést éreztem. „Mi történt? Mi bajod?”, de semmit nem tudtam kiszedni belőle. Végül azt mondta: „Tudod, megint a szomszédaim. De ne aggódj! Már jól vagyok… most eredj haza, majd érted megyek. Most indulj!” Aztán este tényleg mindent elmesélt, és én álmatlanul forgolódtam egész éjszaka. Újra és újra csak arra gondoltam, ahogy a munkásszállón a szomszédai feltörik a szobáját, szanaszét dobálnak mindent, eltörik a nagyítóját, a könyveit összegyűrik, a földre hajigálják… valóban hallottam a gúnyos röhögésüket… éreztem a damilt, amit a küszöbre feszítettek, s megint hallottam az üvöltésüket, amikor István felbotlott a csapdában… „Na mi van, te vak? Olvasni tudsz, a damilt meg nem látod? Mit játszod meg magad? Előbb tanulj meg köszönni a rendes embereknek…” Tehetetlen düh fogott el, éreztem, hogy szét tudnám tépni azt a Petrik nevű állatot és a többieket, szét, darabokra, egyenként…
Ekkor vettem észre, hogy időközben az ő kezét is megfogtad. A kör végleg bezárult.
– Aztán váratlanul annyi minden megjavult… tél volt, karácsony jött, mint most… A gyárban leállt a munka, mindenki csak lődörgött, Istvánnak sem kellett bemennie. Valaki meg kitalálta, hogy rendezzenek sakkbajnokságot… István is nevezhetett… tudom, mennyire várta ezt a napot… e négy, huszár ef három, huszár üti e öt, huszár ef három, dé négy, futó dé három… a végén már én is kívülről fújtam a kedvenc megnyitását…
– Orosz huszárjáték, Polgár Judit játszott ilyet Adams ellen – tettem végre valamit hozzá én is a társalgáshoz, de nem hallottátok.
– Aznap én is elkísérhettem… aztán az első partinál rögtön kitört a botrány… István nem lát… és mindig tapogatja a bábukat. Nálunk ez szabályos. Sőt, a figurákba apró szögek vannak verve, hogy a vakok könnyebben megkülönböztessék őket. Tapogat és tapogat, így jegyzi meg az állást, képzeli maga elé a hadrendet… De a többiek csak kiabáltak: „Nem ér! Fogott bábu lép! Fogott bábu lép!” De ő nem adta fel… csak játszott… hat partit nyert teljesen vakon… Az utolsó előttit Petrik ellen. Petrik nem bírta a vereséget… Amikor István kezet nyújtott, lesöpörte a bábukat, felborította a táblát és elrohant… De a többiek a végén gratuláltak… Mindenki Istike vállát veregette, hogy milyen remek játékos… és mindenki meghívta valamire… és én is velük koccintottam… aztán táncolni mentünk, igen, táncolni… soha nem vitt még el előtte táncolni…  ti biztos akkor táncoltok, amikor csak akartok, de nekem ez egy különös este volt. „A legjobb helyre”, mondtuk a taxisnak… s azon a helyen senki nem nevetett ki, még egy nagy körbe is bevettek, és mindenki csak tapsolt… Aznap éjjel István nálam aludt, az intézetben nem szóltak semmit…
Az arcodon láttam, hogy te már mosolyognál – de Anna továbbra is feszülten folytatta.
– Délelőtt keltünk. Soha nem csináltunk ilyet. „Tudod, milyen nap van ma?” „Viccelsz? Karácsony!” „Haza kell mennem az ajándékodért!” „Nekem az a legnagyobb ajándék, ha itt vagy velem…” Persze, együtt indultunk el, végig kézen fogva… a portás hatalmasat köszönt… aztán már ott álltunk az ajtajánál… István ment elől, s egy hatalmasat kiáltott… az ajtó tárva-nyitva: már megint! Karácsony napján! S akkor az én kedvesem teljesen kivetkőzött magából. Semmi nem érdekelte, csak arrébb lépett egyet, s ütni, verni kezdte Petrikék ajtaját. Mindennek elmondta őket, gyengéknek, szemeteknek, utolsó gazembernek… jó öt perc múlva rángattam el onnan… betántorogtunk a szobájába, levetettük magunkat a díványra… egymás vállára borulva zokogtunk…
Láttam rajtad, hogy az az előbb készülődő mosoly már soha nem születik meg…
– Nagy sokára tértünk magunkhoz… tudjátok, mire? Fenyőgally szagára… igen, fenyőgallyéra. Szinte egyszerre álltunk fel, s léptünk az illat irányába… s a kezünk is egyszerre tapintotta ki a két díszes, de érezhetően durva kezekkel, ügyetlenül beburkolt csomagot. Petrikék első karácsonyi ajándékát…

Még nincs értékelve
Archívum