Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Presztízs Sport Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Presztízs Sport Magazint! Keresse az újságárusoknál a Presztízs Sport Magazint!
Online újság Újság

Bezárás

Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Presztízs Style Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Presztízs Style Magazint! Keresse az újságárusoknál a Presztízs Style Magazint!
Online újság Újság

Szenteste az „ördög” is bűnbocsánatot nyert

Lakat T. Károly
|
archív
|
2014.12.24.
|
Nem voltam rossz gyerek, kutakodós meg különösen nem, Schlosser Imre bal lábára esküszöm, hogy azon a karácsonyi délutánon a vak véletlen indította el a történtek sorát.
[token global site-name]

Apám még útban lehetett hazafelé Tatabányáról, anyám narancsért (de lehet, hogy banánért) állt sorba valahol a Moszkva téren, gondoltam, sötétedésig bőven van annyi idő, hogy leugorjak a „bitangok” közé kiskapuzni egyet a Marczinak hívott Marczibányi térre.
Ebből a szempontból megbízható brigád volt a miénk, biztosra vehettem, hogy a fél osztályt ott találom a pályán.
A 6. a osztály a tanuláson kívül világbajnokságot nyert volna mindenben.
Azt a tornacipőmet akartam felvenni, amelyikben a múltkor kicseleztem még a Matonák Öcsit is, és gólt lőttem a felfuvalkodott Felvinci utcaiaknak, de nagyobbat rántottam a kelleténél, mire rám dőlt a cipősszekrény állományának a fele, meg vele együtt maga a csoda.
A csoda egy vadonatúj, még gyárilag csillogóra suvickolt 5-ös meccslabda volt, szeletes, fűzős, rajta az elmaradhatatlan ARTEX felirat.
Lehet, hogy a matekhoz tökhülye voltam, de arra azonnal rájöttem: a saját karácsonyi ajándékomat tartom éppen a kezemben, pontosabban hagyom pattogni magam mellett az előszoba padlóján.
Tudtam továbbá azt is, hogy szegény drága anyám lesz a bűnös, mert nem dugta el jól, de akkor, december 24-e ide, szenteste délutánja oda, nem az angyalok telepedtek a vállamra, hanem belém bújt az ördög.
A cipőket katonás rendben, úgy, ahogy eredetileg voltak, visszaraktam a helyükre, aztán a hónom alá vettem a labdát, és irány a tér!
Tudtam, hogy a dolognak beláthatatlan következményei lesznek, de a csábítás minden félelmet legyőzött.
Napóleont a száznapos száműzetéséből Párizsba visszatérve fogadhatták úgy a franciák, ahogyan engem fogadtak a srácok a vadonatúj meccslabdát látva, amely aztán úgy másfél óra múltán már (amikor már erősen sötétedett, és mindenkinek indulnia kellett hazafelé, hiszen mindjárt itt a Jézuska) úgy nézett ki, mintha egy teljes NB I-es bajnokságot lejátszottak volna már vele.
Porrá zúztuk a Felvincit, rúgtam négy gólt a hatból (az ilyet az ember sohasem felejti el), de a győzelem mámora sem feledtethette: a neheze most következik.
És láss csodát, otthon még mindig nem volt senki.
Ilyen szerencséje utoljára a Noth Péter bácsinak volt a negyedik emeletről, amikor 10-ese lett a totón (még a Pro Patria–Sanbenedettese ikszet is eltalálta). Pillanatok alatt visszatettem a helyére a labdát, és a világ legpofátlanabb módján, egy fizikakönyvvel a kezemben nyitottam ajtót a vásárlásból kissé megviselten hazatérő édesanyámnak.
Gyertyagyújtásra apám is befutott, gyönyörűen feldíszítette a fát, még nem volt lemezjátszónk, ezért csak acapella elénekeltük a Mennyből az angyalt, és már jöhettek is az ajándékok.
Azt azonnal kiszúrtam, hogy valami, ami nagyon labdaszerűen gömbölyű, szépen becsomagolva vár a maga sorára a fa alatt.
Anyámék tudták, hogy a vadonatúj 5-ös labda a legnagyobb és az egyetlen álmom, a kor legnagyobb slágerdarabjával, a villanyvonattal meg sem próbálkoztak volna.
Én meg azt tudtam, hogy sem magamat, sem anyámat nem buktathatom le, ezért aztán, amikor a papír lekerült a labdáról, én meg ott álltam egy csupa sár, agyonrugdosott, a feliratából már csak az ART-ot mutató 5-ös futball-labdával a kezemben, olyan örömöt sikerült produkálnom, hogy arra a Básti Lajos kapásból jelest adott volna a színművészeti főiskolán.
– Így az igazi! Hogy már használt! – ujjongtam nagy lelkesen, megtoldva egy remeknek látszó álkérdéssel:
– Ugye, a Szovják, a Dombai meg a Lahos bácsi is játszott vele?
(Ők apám akkori csapatának legnagyobb sztárjai voltak.)
–    Egyikük sem játszott vele – mondta apám. – Tudjuk, hogy megtaláltad… Legalább nyertetek?
És a szenteste csodája ebben a pillanatban megszázszorozódott.
Mindenről lehullott a lepel, mindenkiből elmúlt az irgalmatlan szorongás, a Csendes éjt már úgy énekeltük, hogy azzal az éjféli misén is fel lehetett volna lépni.
Életünk egyik legszebb karácsonya volt…
 

Értékelés: Nincs Átlag: 5 (1 értékelés alapján)
Archívum